Mitől félnénk?
Mindannyian félünk valamitől. Van aki a kígyóktól, van aki a pókoktól, van aki a sötéttől, és van aki a haláltól. Legtöbben félünk a haláltól. Félünk a gondolattól, hogy elmúlunk, hogy elfelejtenek. Félünk, mert nem tudjuk mi van a halál után (vagy legalábbis csak egy leírás alapján hiszünk valamiben). Ez tényleg félelmetes.
Ézsaiás mintha nem félne. Várja a feltámadást. Várja, hogy azok, akik eltávoztak, visszatérjenek a halálból, és ismét azokkal ünnepeljenek, akik szerették őket. Érti, hogy a halál nem szükségszerűen a vége egy történetnek, csak egy állomása annak.
Isten mellett nincs félelem. Amikor a legsötétebb úton járunk, legnagyobb félelmeinkkel nézünk szembe, bizalommal nézhetünk Istenünk felé, aki megígérte, hogy feltámaszt a halálból. Nem csak hogy feltámaszt, de megígéri, hogy ujjongani fog mindaz aki feltámad.
Isten kezében a legfélelmetesebb dolgok is erőt adhatnak. Az Ő kezében a halál nem a vég, a sötétség nem végtelen, az elmúlás nem feledés. Az Ő kezében te és én büszkén, emelt fővel sétálhatunk, félelem nélkül, mert az örökélet már most a miénk.
Ha a miénk az örökélet, mitől félnénk?
