Gyermekem
„Legyetek Isten követői, mint szeretett gyermekek. És
járjatok szeretetben, amint Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta
értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves, jó illatként.”
Efézus 5:1-2.
Jó néhány nagyon szép kifejezéssel büszkélkedhetünk mi
magyarok. Ilyenekkel, hogy; kedves édesanyám, drága gyermekem. Persze tudnánk
folytatni a sort. Valószínű, hogy Pál apostol szíve hevesebben dobogott, amikor
ezt írta: 'Szeretett gyermekeim, kövessétek Istent! Járjatok Jézus lábnyomában!
Van elképzelésetek arról, hogy Ő mennyire szeretett titeket? Önmagát adta
értetek! Felfogtátok ezt drága gyermekeim? Ne marjátok egymást! Ne
vitatkozzatok! Ne tartsátok magatokat különbnek a társatoknál!'
Ha ma köztünk lenne, vajon nem ugyanezeket kérné tőlünk? És
mi történne, ha megszívlelnénk a tanácsot? Mondjuk a gyülekezeteinkben. Igazi
testvérekként kezelnénk egymást. Úgy néznénk a másikra, ahogy Krisztus tekint
ránk. Az Ő szemével, az Ő fülével értékelnénk, látnánk, figyelnénk a másikra.
Jézus drága gyermekeiként, aggódó, féltő szeretettel néz le
ránk. Szeretné, ha mi meg édestestvérként – és nem mostohaként – kezelnénk egymást.
Ha Isten számára ennyire értékesek vagyunk, nem kéne nekünk is sokkal inkább
értékelnünk egymást? Olyan gyakran mondunk elmarasztaló, bántó szavakat.
Megbántunk, és megbántódunk. Megsértünk és megsértődünk.
Kezdjük el még ma más szemüveggel nézni a társunkat. Úgy,
ahogy Krisztus tekint le ránk, mint megváltott gyermekeire.
