Hit vagy cselekedet?
Hit vagy cselekedet?
Mintegy 2000 éve próbálnak erre az egyszerűnek tűnő kérdésre választ adni nagy
teológusok.
Pelagius, egy brit aszketikus szerzetes az 5. század elején például
azt állította, hogy egyedül az számít, mit teszünk. Ha tetteink jók,
üdvözülünk, ha rosszak elkárhozunk. Vele szállt vitába kortársa, az észak-afrikai
püspök, Augustinus, aki szerint bármennyi jó cselekedetet hajtunk is végre,
elkárhozunk, hacsak nem ajándékozott meg Isten bennünket a hittel.
Néhány
évszázaddal később Petrus Abelardus, egy kalandos életű középkori szerzetes az
üdvösséget egy kincshez hasonlítja, amelyet bárki megvásárolhat, ha kifizeti az
árát. Úgy tudom kifizetni – véli Abelardus – ha kellő mennyiségű jó
cselekedetet hajtok végre. Ez a fajta adok-veszek elv uralta az egész középkori
teológiát.
Luther Márton volt, aki 500 évvel ez előtt Pál apostol Római levelét
olvasva megállapította, hogy az üdvösséget Isten szeretetből adja annak, aki
hisz. A 16. századi reformátort annyira föllelkesítette a hit általi üdvösség
öröme, hogy úgy érezte Jakab apostol tanítása ellentmond Pálnak: „Szalmalevél –
írja Luther Jakab leveléről –, (…) hiányzik belőle az evangéliumi jelleg (…).
Mindenképpen erőlteti a cselekedeteket.” 
250 évvel Luther után az angol
hitújító, John Wesley ismét a cselekedetekre helyezte a hangsúlyt. Meglátása
szerint mit sem ér a megtérés és a hit, ha nem társul hozzá a folyamatos jóra
törekvés.
A 19. század végén két észak-amerikai teológus, Ellet Waggoner és
Alonzo Jones arra hívták föl a figyelmet, hogy a jócselekedetek hangsúlyozása
képmutató törvényesedéshez vezet, és mit sem érnek a nemes tettek, ha nincs
mögöttük a Krisztusba vetett hit.
Hit vagy cselekedet? Most
akkor kinek van igaza? Ahhoz, hogy választ kapjunk, meg kell értenünk az ókori
héberek hit-fogalmát. A héber „hit” szó (amiből egyébként a mi imádságzáró „ámen”
szavunk is származik) nem puszta ismeretet jelent Isten létéről, vagy Krisztus
haláláról és feltámadásáról. Sokkal inkább cselekvésre sarkaló kapcsolatot.
Ha valaki a vasútállomás
peronján álldogál, és nem tudja, hogy melyik vágányról indul a vonatja, akkor
hasznos dolog megkérdezni valakitől. De mit tesz, amikor megkapja a helyes
választ?
– Köszönöm uram, csak
érdeklődtem. – És tovább álldogál, immáron a helyes információval a fejében?
Vagy pedig azonnal
elindul, hogy a megfelelő vágánynál időben fölszállhasson a vonatra? Nyilván
valóan az utóbbit teszi.
Olyan egyértelműnek
látszik ez egy mai példánál, míg a teológiában ezt állandó vita tárgyává
tesszük. Amikor Isten megteremtette az embert, lelket lehelt belé, hogy
mosolyogjon, ugráljon, hadonásszon, szeressen, egyszóval, hogy éljen. Amikor az
ember megismeri Isten szeretetét, elfogadja, vagyis elhiszi, hogy üdvössége
van. Ebből fakad, hogy ez a kapcsolat arra fogja motiválni, hogy szeressen,
segítsen, vigasztaljon, egyszóval, hogy cselekedjen. Ezért írja Pál: „Krisztus
szeretete motivál minket” (1Korinthus 5:14).
