Különböző ajándékok
„Mert
a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint
szolgálunk is: ha prófétálás adatott, akkor a hit szabálya szerint
prófétáljunk, ha valamilyen más szolgálat adatott, akkor abban a szolgálatban
munkálkodjunk: a tanító a tanításban, a buzdító a buzdításban, az adakozó
szerénységben, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel. A
szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz
(…).”
Római levél 12:6-9
Ahhoz a
generációhoz tartozom, amelyik gyerekkorában nem Jókait és Mikszáthot falta,
hanem a szuperhősökről szóló képregényeket (és higgyétek el, a mai
okostelefonok és a facebook világában már ez is ódivatúnak számít). A sor
Góiláttal és Bobóval kezdődött (ha valaki emlékszik még rá), de hamar fölnőttem
az igazi nagyokhoz. Kedvencem Spiderman volt, de olvastam Batmant, Superment,
Hemant és nem utolsó sorban Axterixet és Obelixet. Ez nem csak egyszerű
időtöltés volt, hanem teljes azonosulás a főhőssel. Buszmegállóban várakozva
elgondoltam magam, ahogy a szemközti tízemeletes falán mászom; unalmas tanórák
alatt képzeletben épületek között ugráltam; vagy éppen félelmetes ellenfelekkel
harcoltam. Arra vágytam, hogy olyan legyek, mint ők: erős, ügyes, okos, vonzó,
természetfeletti képességekkel megáldott, azért, hogy engem is épp úgy
csodáljanak az emberek, mint őket. Miközben ilyenekről ábrándoztam,
elfelejtettem, kinek is teremtett engem Isten.
Megfigyeltétek már,
hogy vannak keresztyén szuperhősök is? Ezek az emberek mindenhez értenek:
karizmatikus vezetők, briliáns tanítók, rendkívül megértőek, sziklaszilárd
hittel rendelkeznek, tele vannak bámulatos missziós történetekkel, és
természetesen mindemellett alázatosak és szerények. Tizenéves koromban éppoly
bámulattal hallgattam őket, mint korábban a szuperhősökről szóló történeteket,
és én is olyan akartam lenni, mint ők. Nagy erejű misszionárius, aki emberek
ezreire van hatással, százakat keresztel meg, és mindenki csodálattal gondol
rá. De miközben így ábrándoztam, elfelejtettem, kinek is teremtett engem Isten.
Ma már tudom, hogy
nem szükséges hit-szuperhősöknek lennünk, ha meg akarjuk találni helyünket az
életben. Ha ezt elfelejtjük, akkor állandóan az a gondolat fog gyötörni
bennünket, hogy nem vagyunk elég jók Isten előtt és az emberek számára. Küzdeni
fogunk rossz önértékelésünkkel és nagyszabású kísérleteink kudarcaival.
Mindenkinek az a feladata, hogy a neki adatott „kegyelmi ajándék” szerint
szolgáljon. Isten mindenkit értékesnek teremtett, és mindenkire fontos
feladatot bízott. Ha felfedezzük magunkban Isten ajándékait, elégedettek
leszünk magunkkal, és nem fogunk már vágyni arra, hogy hit-szuperhősök legyünk.
Mert az igazi hősök azok, akik ott tudnak helytállni, ahova Isten hívta őket.
