Megijedni vagy félni?
1Péter 3: 14-17
A történet szerint egy őrt álló katona elbóbiskolt az őrbódéjában. Minden olyan csendesnek, kellemesnek és nyugodtnak tűnt, nekidőlt a hátfalnak, a szemei egyre csak leragadtak, alig tudta nyitva tartani őket, lassan elveszítette az idő érzékét is, és minden egyszínű szürkeséggé vált. Nem is emlékezett rá, hogy mikor kapcsoltak ki teljesen az érzékszervei. Arra riadt, hogy valaki két kézzel megrázza a vállát. Amint kinyitja a szemét, hát a tábornok áll előtte. A rémület kiült az arcára, levegő után kapkodott és megszólalni sem tudott. A tábornok a segítségére sietett, és mosolyogva ezt mondta: "Nyugodjon meg, katona! Nem az őrmestere találta meg!"
Mi is sokszor megijedünk, és hasonlóan ehhez a katonához, rosszul ijedünk meg. Félünk a körülményektől, a munkától, a munkanélküliségtől, a főnöktől, az anyagiaktól, a szomszédtól, a rendőrtől, a szülőnktől, a gyermekünktől, a feleségünktől, a férjünktől... Pedig nem nem kellene! Ők csak őrmesterek! Igen, néha ők is lehordanak bennünket, és van okunk lapulni, amikor rosszat teszünk velük szemben. Az örök sorsunk azonban mégsem tőlük függ!
Elsősorban Istennek tartozunk elszámolással. Neki akarjunk megfelelni, neki éljük az életünket! Ha ezt tesszük, akkor az őrmesterek is elégedettek lesznek. Ha pedig mésem lennének - hiszen Péter idejében is üldözték a keresztényeket - legalább a lelki békénk és az örök élet reménye megmarad nekünk!
Ráadásul mennyivel jobb a szerető és köynörülő Istentől félni!
