Isten szíve érted dobog!
"Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését? Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad"
Mikeás 7:18
Véresre pofozták azt az arcot, amelyért Mózes könyörgött, hogy láthassa, és tilos volt látnia (2Móz 33, 19-20). A tövisek, amelyeket azért küldött Isten, hogy megátkozza a Föld lázadását, most saját szemöldöke körül meredeztek…Feküdj a hátadra!- Az egyik felemeli a bunkót, hogy mélyen beverje a nagy szöget. De a katona szívének tovább kell lüktetnie, miközben leszorítja a fogoly csuklóját. Valakinek percről percre fenn kell tartania a katona életét, mert magától senkinek sincs ilyen ereje. Ki látja el levegővel a tüdejét? Ki ad energiát sejtjeinek? Ki tartja össze molekuláit? Csak a Fiúban áll fenn minden (Kol 1,17). Az áldozat akarja, hogy a katona tovább éljen, ő ad a harcosoknak további létet. A férfi meglendíti karját. Miközben a katona a karját lendíti, a Fiú visszaemlékszik, hogyan tervezték meg az Atyával az emberi alkar középső izmát-, az érzéseket, amelyekre képes lesz. A terv hibátlannak bizonyul- az idegek nagyszerűen teljesítenek. Fel vele!- Felemelik a keresztet, Istent mutogatják alsóneműben, aki alig tud lélegzeni.
Ezek a fájdalmak azonban csak bemelegítések a másik és egyre növekvő rettegéshez képest. Egy idegen érzésre lesz figyelmes. Ezen a napon a földi rothadás szaga kezd terjedni, de nem az orra körül, hanem a szívében. Szennyesnek érzi magát. Az emberi gonoszság, a lelkünkből jövő élő ürülék kezd felkúszni tiszta lényén. Az Atya szemefénye megbarnul a rothadástól…
Az Atya! Így kell szembenéznie az Atyjával!...
A mennyből most maga az Atya kell fel, mint a felzavart oroszlán, megrázza sörényét, és üvölt a keresztfán függő férfi kiszáradt maradványa ellen. Sohasem látta még a Fiú, hogy az Atya így nézne rá, sohase érezte még forró leheletét. Az üvöltés azonban megrázza a láthatatlan világot és elsötétíti a látható eget.
„Embernek fia! Miért viselkedtél így? Csaltál, bűnös kívánságaid voltak, loptál, pletykáltál, gyilkoltál, irigykedtél, gyűlöltél, hazudtál. Átkozódtál, raboltál, szórtad a pénzt, zabáltál, paráználkodtál, engedetlen voltál, sikkasztottál és Istent káromoltad. Ó, hány kötelességedet nem teljesítetted, hány gyermeket hagytál magára! Ki nem vett ennyire tudomást a szegényekről, ki játszotta így a gyávát, ki nézte le így a nevemet? Beképzelt, szánalmas részeg –te, aki zaklatod a kisfiúkat, gyilkos kábítószerekkel kereskedsz, bandákban utazol és kigúnyolod a szüleidet. Ki adott bátorságot ahhoz, hogy elcsald a választásokat, forradalmakat robbants ki, állatokat kínozz, és démonokat imádj? Soha nincs vége a listának? Szétromboltál családokat, megerőszakoltál szüzeket, aljasul, viselkedtél, selyemfiú voltál, megvásároltad a politikusokat, megzsaroltad az embereket, pornófilmet készítettél, megvesztegethető voltál. Épületeket gyújtottál fel, tökéletesítetted a terrorista módszereket, hamis vallásokat alapítottál, rabszolgákkal kereskedtél-, élvezted minden morzsáját, és mindennel büszkélkedtél. Gyűlölöm, utálom benned ezt! Nem érzed haragomat a bűn iránt?
A Fiú természetesen ártatlan. Maga a bűntelenség. Az Atya tudja ezt. Az isteni pár azonban egyezséget kötött, és most kell bekövetkeznie az elképzelhetetlennek. Az Atya úgy fog bánni Jézussal, mintha személyesen lenne felelős minden valaha elkövetett bűnért.
Az Atya figyeli, miközben szívének kincse, önmaga tükörképe, fuldokolva belesüllyed a nyers, folyékony bűnbe. Jahvének az emberiség ellen minden században felhalmozott haragja egyetlen irányban robban.
„Atyám! Atyám! Miért hagytál el engem?”
A menny azonban bedugja fülét. A Fiú felnéz arra, aki nem tud, nem is akar sem lenyúlni, sem válaszolni.
A Szentháromság tervezte így. A Fiú elviselte. A Szentlélek tette képessé rá. Az Atya visszautasította a szeretett Fiút. Jézus, a názáreti isten-ember elveszett. Az Atya elfogadta bűnért hozott áldozatát és megelégedett. A szabadítás végbement! Nézz szembe azzal, hogy szabad vagy! Éld az éledet mától szabadként!
