Az állatember
Nabukodonozor királyt Isten hét évig arra ítélte, hogy állatként éljen a földön. Az ítélet oka, a király felfuvalkodottsága volt, mert mindent, amit elért, saját magának tulajdonította. Nem vett tudomást arról, hogy ő, a Mindenható Isten akaratából az, ami.
Nincs bennem semmi tudatos, nem látom kívülről magam és nem szörnyülködöm, csak teszem, amit akarok. Az ösztöneim irányítanak. Egész nap csak azt keresem, mit egyek, hol igyak, biztonságban vagyok-e? Mindenért meg kell küzdenem. Az állatok között nem én vagyok a legjobb, de nem is a legrosszabb; úgy a középmezőny az enyém. Jobb vagyok, mint egy kutya, de nem vagyok oroszlán. Nem mindig sikerül megszereznem, amit szeretnék, de kevéssel is beérem, elég az, ami jut. Már nincsenek nagy igényeim. Mások csak addig érdekelnek, amíg nem zavarnak meg valamiben. A legjobb, ha békén hagy mindenki. Nem aggaszt, hogy egyedül vagyok, amíg nem tudom, hogy egyedül vagyok. Ki vagyok téve az időjárás szeszélyeinek, tűz rám a nap, áztat az eső, szárít a szél. A lelkem, mint meztelen talpamon a bőr, egyre keményebb a hosszú úttól, amit minden nap bejárok. Nincs múltam, nincs jövőm, csak jelenem van. Én csak minden nap élem az életem, nem érdekel a holnap, mert számomra csak a most létezik. Csak az érdekel, ami itt van az orrom előtt, itt a földön. Nem gondolok arra, mi lesz velem, ha kimúlok, ha megszűnök létezni, hisz arra sem emlékszem, hogy éltem. Nem fogok senkinek hiányozni, legfeljebb annyira, mint a tegnapi ebéd. Betölti helyem a következő.
Aztán felnéztem az égre…
„Amikor eltelt ez az idő, én, Nebukadneccar, föltekintettem az égre, és értelmem visszatért. Áldottam a Felségest, dicsőítettem és magasztaltam az örökké élőt, mert az ő uralma örök uralom, és királysága megmarad nemzedékről nemzedékre.” (Dániel 4,34)
RL
