Ellenségek között
„Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg, ne nevessenek ki ellenségeim!”
Zsoltárok könyve 25:2
A zsoltárt olvasva az az érzés támad az emberben, hogy az író tényleg szorult helyzetben lehet. Mintha a szorongás húzódna meg minden sor mögött, egy sarokba szorított személy kétségbeesése. Valaki, akinek nincsen hová mennie, ezért belekapaszkodik Istenbe: mert helyzetéből csak felfelé vezethet szabadulás. Mondatai összekuszálódnak, majdnem, hogy logikátlanul követik egymást. Rendkívül érzelemdús, szinte érezni a szív dobbanásait és a halánték lüktetését könyörgésében. Egyszer szorosabban, másszor ernyedtebben kapaszkodik – de egyben biztos: ha Istent eleresztené, akkor vége lenne.
Nekünk vannak ellenségeink? A zsoltárosnak voltak. Olyan személyek, akik nemcsak megnehezítették az életét, hanem ki is nevették, ha elesett. Azonban el kell ismernünk, hogy nem ők azok mégsem, akikkel legjobban meggyűlik a bajunk. „Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.” (Efézus 6:12)
Ellenségeink fejedelme Sátán, aki nevet rajtunk minden bukáskor. Ő az, aki helyzetbe hozza a bűnt, és ha elbukunk, vádol majd kajánul nevet. Feladatot ad, amelyet nem lehet teljesíteni. Megpróbál rávenni, hogy saját erőnkre hagyatkozva szálljunk szembe jellemhibáinkkal, és emelkedjünk felül önmagunkon. És ellenségünk nevet...
A szégyent nem lehet hátrahagyni csak azáltal, ha elismerjük. Elismerjük, hogy ott állunk Isten előtt, és szükségünk van kegyelmére, szeretetére és erejére. Ez az a pillanat, amikor az ellenség arcára fagy a mosoly. Ez a pillanat a győzelmünk kapuja.
Mit kérsz ma Istentől esengve?
