szombat, december 24, 2016

Karácsonyi gondolat



"...Felment József is a galileai Názáretből Júdeába, a Dávid városába, amelyet Betlehemnek neveznek, ... Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely."
Lukács 2,4-7.

Itt a karácsony, itt van az ünnep minden szépségével, jóságával és ellentmondásaival együtt. Ez utóbbit Mikszáth Kálmán fogalmazza meg számomra leginkább a "Falusi karácsony" című írásában 1886-ban, mikor is egy gyermekről ír, aki ezer különös kérdéssel zaklatja az öregeket:

"- Rokona Mikulás a Jézusnak, hogy mind a kettő a gyerekeknek keresi a kedvét?
- Nemcsak a gyerekekre viselnek ők gondot, de a nagyokra is.
- Mért van az, édesapám, hogy a kastélyba az úri gyerekeknek többet visz a Mikulás, mint nekünk?
- Bizony nem tudom én, édes fiam.…"

Egy olyan világban élünk, ahol tán a legszebb ünnep az egyre nagyobb szegénység és nehézség miatt, nem örömöt, hanem ürömöt hoz az emberek otthonába a megígért békesség helyett. De ma reggel én nem az egyenlőtlenségekről szeretnék gondolkodni, hanem az Isten jóságáról és arról, hogy mire is indít mindez bennünket.

Először is, Jézus sem gazdagnak született, pedig az Isten megtehette volna, hogy a Fiát, az egyetlen-egyét, a legjobb és a legszebb körülmények közé vezesse, ha már egyszer úgy döntött, hogy a Földre küldi érettünk. Mégse tette, és ennek oka volt. Mert tudja az Isten, hogy milyen embernek lenni, annak minden nyomorúságával együtt! Ezért a kettesben való út szamárháton Názárettől Betlehemig. Ezért az istálló a fogadó helyett, és ezért van a szegénység minden földi jó helyett. Mert az első karácsony az Isten irántunk való szeretetéről beszél.

Ezért hát nem tartozunk-e mi is a lakoma, a jóllakottság meleg boldog érzése mellett a hálával Őfelé? Ahogy alább olvashatjuk:

"Ne feledkezzünk meg Jézusról! - Testvéreim, miközben ajándékokat adtok egymásnak, emlékeztetlek benneteket mennyei Barátunkra, nehogy elfeledkezzetek igényéről. Vajon nem nyernénk-e el tetszését, ha megmutatnánk, nem feledkeztünk el róla? Jézus, az élet fejedelme mindent odaadott, hogy közel hozza az üdvösséget... Még a halált is elszenvedte, hogy örök életet adhasson nekünk. Krisztus által nyerünk minden áldást... Vajon mennyei Jótevőnk ne részesüljön hálánk és szeretetünk jeleiből? Jöjjetek, Testvéreim, gyermekeitekkel, még a karjaitokon levő csecsemőkkel is, és hozzatok áldozatot Istennek lehetőségeitek szerint! Keljenek szárnyra a dallamok szívetekben és legyen az Ő dicsérete ajkaitokon! A karácsony Isten tiszteletének ideje... Hadd jegyezzenek be a mennyei könyvekbe olyan karácsonyt, amilyet még sohasem láttak az adományok miatt, amelyeket Isten művének fenntartására és országának építésére adtak." (Ellen G. White: Boldog otthon, 403-404. old.)

Másodszor az evangélisták azt is feljegyzik, hogy a napkeleti bölcsek is ezt tették, aranyat, tömjént és mirhát hoztak a kisdednek, akiben már akkor a világ eljövendő nagy királyát látták. Nem takarta el szemük elől a szegénység a menny dicsőségét. Vajon mi is, amikor a környezetünkben levő elesetteket nézzük, tovább látunk-e az orrunknál? Észre vesszük-e, hogy szokásos ünnepi jótékonyságunk számunkra lehet kegyelem? Mert akin segítünk az több lehet annál, mint amit gondolnánk róla!

Ezért ne engedjük, hogy az ünnep külsőségei, az ajándékok, a fa, a díszek, elnyomják a lényeget:

"Istennek nagyon tetszene, ha karácsonykor minden gyülekezetnek volna fenyőfája, amelyre ráhelyeznék kis és nagy adományaikat az istentisztelet háza számára... A fa lehet olyan nagy és ágai olyan szélesek, amely a legjobban megfelel az alkalomnak, de rakjátok tele ágait jótékonyságtok arany és ezüst gyümölcseivel, és mutassátok be ezt karácsonyi ajándékként Jézusnak. Szenteljétek meg adományaitokat imával! Karácsonyi és új évi ünnepeket tarthatunk, és kell is tartanunk a gyámoltalanokért. Istent dicsőítjük meg, amikor adakozunk, hogy segítsünk azokon, akiknek nagy családot kell eltartaniuk." (Ellen G. White: Boldog otthon, 404. old.)

péntek, december 23, 2016

Angyalok éneke



Megérkezett! Kétezer évvel ezelőtt angyalok hozták hírül az embereknek, hogy Jézus megszületett.
El tudod képzelni a jelenetet? Pásztor vagy. Este van. A nyáj a karámban – a pihenőhelyen. Együtt ülsz a többi pásztorral a zsarátnok körül. Beszélgettek. Aztán hirtelen fényességet látsz, amely közeledik feléd! Egyre közelebb! Pontosan a te kis csoportod felé. A homlokodra teszed a kezed, hogy védd a szemed a fénytől. Mi akar ez lenni? Aztán hamar meglátod, hogy egy angyal az. Mikor éppen arra gondolsz, hogy a fáradtságtól talán álmodsz, látod, hogy a többi pásztor is ugyanazt látja. Már ragyog az egész mező. Egyetlen angyal fényétől! Amikor szemed kezdi megszokni a fényességet, újabb csoda következik: Istent dicsérő mennyei angyalok sokasága jelenik meg! Aztán tisztán, jól érthetően a következő szózatot hallod:
„…Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. És hirtelenséggel jelenék az angyallal mennyei seregek sokasága, a kik az Istent dícsérik és ezt mondják vala: Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” (Lukács 2:10-14 KAR).
Pontosan ez történt kétezer évvel ezelőtt. Tudod, hogy ez hamarosan ismét megtörténik? Nemsokára, Jézus Krisztus ismét eljön. De nem egy istállóba, egy szegényes jászolba érkezik, hanem angyalok sokaságától kísérve – hatalommal és dicsőséggel (Máté 24:30).
Szeretnék azok között lenni, akik meglátják az ég felhőiben visszatérő Jézus Krisztust!
Remélem, találkozom veled majd ott a nagy tömegben!



csütörtök, december 22, 2016

Szénégetők Jézus születésénél

„Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisgyermeket. Amikor meglátták őt, elmondták mindazt, amit erről a kisgyermekről az angyalok hirdettek, és mindenki, aki hallotta, elcsodálkozott azon, amit a pásztorok mondtak nekik.”
Lukács evangéliuma 2:16-18

Középiskolás koromban osztályunk a tavaszi szünetben elutazott a Mátrába. Az egyik osztálytársunk szüleinek volt ott egy kis családi nyaralója, és azt szálltuk meg, mintegy harmincan. Minden helyet kihasználtunk, a padlástól a pincéig. Az első este a helyemet kerestem. A nappaliban szó sem volt alvásról, a padlás megtelt, a pincében csöndesen duruzsoltak ugyan, de közben vastagon pöfékeltek, kint meg még túl hideg volt. Így aztán, ha már nem pihenhettünk, elhatároztuk osztálytársammal, felfedezzük a környéket. Meleg öltözet, bakancs, zseblámpa, minden megvolt az éjszakai kalandhoz, és nekivágtunk a mátrai erdőnek. 
Már jócskán bent voltunk az erdőben, mikor valami szokatlan fényességet fedeztünk fel. Nem házból jött, de még csak nem is elektromos lámpából. Tűz, de mintha egy óriási kemencéből áradt volna. Közelebb mentünk, és nemsokára három hatalmas szénégető társaságában találtuk magunkat. Óriások voltak hozzánk képest, az egyik úgy dobálta a tűzbe az ölnyi vastagságú fatörzseket, mintha fogpiszkálók lettek volna. Ijesztő küllemük ellenére barátságosan hellyel kínáltak minket. Egy hatalmas gerendára ültünk, a tűztől mintegy 10-15 méterre, de még így is éreztük a kemence forróságát. Beszélgetni kezdtünk. Egészen addig bennem egy romantikus kép élt az egyszerű magyar falusi emberek beszédjéről, de idealizmusom hamar szertefoszlott. Ízes magyarsággal káromkodtak. De nem egyfélét, hogy unalmas legyen, gazdag szókincsből merítettek, kreatívan kombinálva a válogatott kifejezéseket. Barátommal először azt se tudtuk, sírjunk, vagy nevessünk. Mindemellett fontos témákat vitattak meg velünk. Kielemezték az aktuális politikai helyzetet, gyorsan megállapítva, kiket kellene a szénégető kemencébe vetni. De beszélgettünk a munkájukról, családjukról, de még a csillagokról és a régi szép időkről is. Minden nyersesség ük, faragatlanságuk ellenére, a beszélgetés végére az a benyomásom támadt, hogy ezek a szénégetők melegszívű, jóravaló emberek.

A betlehemi történet pásztorait mi úgy szoktuk elképzelni, mint ahogyan a képeslapon látjuk őket. Ájtatos szemmel, bocskorukat alázatosan szorongatva, merengve néznek a kisded Jézusra. Lehetséges azonban, hogy ezt a romantikus elképzelésünket módosítanunk kell némiképp. Az ókori keleti pásztorok stílusa nem sokban térhetett el a mátrai szénégetőkétől. Bizonyára sokat káromkodtak, talán a letelepedettek magántulajdonát sem tisztelték kellőképpen, és esti beszélgetéseikben gyorsan pálcát törtek ismert politikai személyiségek fölött. Ha ez így van – ötlik föl bennünk önkéntelenül a kérdés –, akkor miért pont nekik jelentették meg az angyalok a Messiás megszületését? Akkor miért pont ők mentek el ahhoz az istállóhoz? Hogy van az, hogy Isten faragatlan és nyers embereket használt föl arra, hogy Isten örömhírét továbbítsák?

A válasz egyszerű. Isten szeretete olyan, mint a víz. Ahogy a víz is a magasból lefolyva mindig a legalacsonyabb pontnál állapodik meg, úgy Isten is a társadalom legalsó embereit érinti meg legkönnyebben üzenetével. A kemény és nyers burok mögött sokszor Istenre éhes lélek lakik. Ezért voltak a pásztorok a legalkalmasabbak.

Ha Isten megtalálja az utat a legkeményebb ember szívéhez is, akkor neked is van reményed…

szerda, december 21, 2016

Világíts a sötétben!



„Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Mert íme, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr és dicsősége rajtad megláttatik. És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez.”
 (Ézsaiás könyve 60. fejezet 1-3. vers)

A minap, a piacon járva a sok csillogó karácsonyi dísz között megakadt a szemem egy szép nagy szivárványszínű gyertyán, melyről jól látszott, hogy egyedi kézműves termék. S mikor az eladó elmondta, hogy csak ma és csak nekem fél áron odaadja, nem gondolkodtam tovább, azonnal megvettem.

Hazafelé menet, látva, hogy a legtöbb ház ablakában mécsesek égnek, fényfüzérek villognak, elhatároztam, hogy az én szivárványszínű gyertyámnak is az utcára néző ablakban lesz a helye, hogy minden arra járó megcsodálja.

Így, az én ’fénysugaram’ a legszebb gyertyatartómban került a nappali ablakába. S ahogy meggyújtottam, pompás fénye és fahéjas illata azonnal betöltötte a szobát. Vidáman kezdtem kitakarítani, készülődve az ünnepre.  De örömöm csakhamar elszállt, mert a szép gyertyám rendre kihunyt.

Igen, párszor a pakolásból eredő huzat miatt aludt el, aztán néhányszor a szellőztetés oltotta el a lángot, majd az állandó újragyújtásból akkor lett elegem, mikor észrevettem, hogy a szomszéd gyerekek rajtam szórakozva elfújogatják a gyertyát.   

Becsuktam az ablakot, de hiába. Valahol még mindig járt a levegő. Ekkor leengedtem a redőnyt, kitömködtem ajtón, ablakon az összes rést és lyukat. Az egész lakást hermetikusan lezártam. Nem hogy egy légy, de egy bacilus sem jut be.

A gyertyát az asztalra tettem, meggyújtottam és… és… kis idő múlva megint csak pislákolt, majd füstcsíkot eresztve megadta magát. Miért? Hogyan? Rossz a gyertya? Nem. Az égéshez oxigén kell. S ezt én magam szívtam el a gyertyám elől.

Jézus azt mondja, mi vagyunk a világ világossága (Máté 5:14). De akkor miért nem világítunk? Lehet megelégeltük, hogy a különböző széljárás játékszere legyünk? Lehet meguntuk, hogy mások folyamatosan eloltják lelkesedésünket? Lehet, úgy gondoljuk, hogy világíthatunk, ha mindezt kiküszöböljük és bezárkózunk saját világunkba?

Alapigazság: Ahhoz, hogy a gyertya világítson, oxigén kell, s ahhoz hogy a szereteted láthatóvá váljon, egy, A MÁSIK ember KELL.

„Az egyház csak akkor élhet Krisztus jelenlétének az erejével, ha tevékenyen vesz részt Krisztus munkájának a végzésében... Ennek a munkának az elhanyagolása idézi elő az egyházban a lelki gyengeséget és hanyatlást. Ahol nem munkálkodnak erőteljesen másokért, ott elfogy a szeretet és meggyengül a hit.” (E.G.White, Jézus Élete 731.o.)

Ezen okulva: Kelj fel! Világíts!

kedd, december 20, 2016

Nézz az ég felé

„Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül. Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel.
Pál levele a Kolossébeliekhez 3. fejezet 1-2 verse



Az első rész („Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal...) nyilván egy folytatása, vagy inkább egy ellenpontja annak, amit az előző fejezet 20. versében lehet olvasni: „ha tehát Krisztussal meghaltatok...”. A Krisztusban való meghalás a keresztény élet alapja, a Krisztusban való feltámadás, viszont annak eredménye. A keresztény élet pozitív végét vagy mondhatnánk úgy is, hogy kezdetét mutatja meg Pál.

„Az odafennvalókkal törődjetek...” hangzik a parancs, amely felfelé mutat. Nem a testre irányul, nem arra, ami előttünk van, hanem felfele. Érdekes, hogy Jézus a Menyből szállt alá, (Jn3,13). Egyértelműen a Menyre irányítja a figyelmünket ez a mondat.

Budapesten laktam, és habár én magam nem vagyok valami érdekelt az építészet területén, de mindig érdekesnek találtam az épületeket, amik a múlt század elején épültek, különbnél különb díszekkel ellátva. Az egyik padtársam egy pesti fiú volt, és sokat sétálgattunk a főváros utcáin. Sokszor hallattam őt, ahogyan elégedetlenül mondogatja, hogy milyen rossz ez a város... Én nem így láttam a dolgokat, és mondtam, hogy valóban igaza van akkor, ha csak a cipője orráig néz, de ha kicsit feljebb emeli a tekintetét akkor egész más megvilágításban fogja látni az utcákat.


Ez nem egy nagy történet, de utána ez fiú mintha még levegőt is máshogy vett volna, és azt mondta, hogy már nagyon rég nem látta így a várost, mint ahogy most. Gyakran vagyunk mi is úgy, hogy nem látjuk a fától az erdőt, és nem látjuk meg még a keresztényi élet szépségét sem, mert csak a szabályokra helyezzük a hangsúlyt. A Tízparancsolat nem szabály, hanem lehetőség arra, hogy tökéletesen éljünk az életünket! Persze senki sem tökéletlen életet, mindenki a legjobbat akarja.

hétfő, december 19, 2016

Az igazság lelke vagy a tévelygés lelke vezet?


Mi az Istentől vagyunk: aki ismeri az Istent, hallgat ránk, aki nincsen az Istentől, nem hallgat reánk. Erről ismerjük meg az igazságnak lelkét és a tévelygésnek lelkét.
János apostol 1. levele 4:6

Gyakran tapasztaljuk, hogy hívő emberek a saját nézeteiket vagy éppen önmagukat tekintik az igazság kizárólagos letéteményesének és mércéjének. Első olvasásra úgy tűnhet, hogy János apostol is ebbe a hibába esik, amikor azt tekinti az istenismeret bizonyítékának, hogy hallgat-e rájuk valaki vagy nem. Ne feledjük ugyanakkor, hogy ő ezt Jézus Krisztus elhívott apostolaként írja, aki ráadásul nem csak személyesen hallhatta az Úr tanításait és szemlélhette közelről az életpéldáját, hanem a saját életében, személyesen is megtapasztalta, hogy mit jelent feladni önmagát és a saját nézeteit.

Nem elbizakodottságból írja tehát, amit ír, viszont nagyon tanulságos amire figyelmeztet: Az igazság vagy tévelygés követésének is „lelke” van, azaz a kettő közötti választás hosszú távon nem a véletlen műve, nem esetleges, helyzet- vagy hangulatfüggő, hanem annak a következménye, hogy melyik lélek vezérel bennünket a kettő közül, melyiknek a befolyása alatt állunk.

Ezt pedig a kicsinek vagy éppen jelentéktelennek tűnő győzelmeink és vereségeink döntik el nap mint nap – így a ma napon is. 
Imádkozz azért, hogy ma is az igazság lelke vezessen!

vasárnap, december 18, 2016

A szó már nem elég

„Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat. Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűség gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön.”
Zsidókhoz írt levél 12:14-15

Advent időszakában talán könnyebb szépet mondani. Talán könnyebb a szeretetről, elfogadásról, egymás megbecsüléséről beszélni. Könnyebb hangsúlyozni, hogy Isten előtt mindenki egyenlő, hogy itt az ideje végre összefognunk nekünk, embereknek a Jóért. Beszélünk arról, hogy mennyire fontos a betlehetmi történet, és mennyire fontos az is, hogy Jézus a szívünkben kapjon helyet végre. 

Igen, jó, hogy beszélünk erről. De tegyük meg a következő lépést is! Ne csak beszéljünk arról, hogy cselekednünk is kellene, hanem ragadjunk meg minden ajánlkozó alkalmat!

Isten ma reggel azt kéri tőled és tőlem, hogy éljünk. Éljünk békében. Törekedjünk arra, hogy békességben legyünk mindenkivel. Törekedjünk arra, hogy az Ő elvei bennünk valósággá váljanak. Ne csak szavakkal szeressünk, hanem tegyük meg azt, amire a másiknak szüksége van. 

Ő ehhez megadta a tökéletes példát, amikor nemcsak beszélt arról, hogy segíteni kellene az emberiségen, hanem Jézus Krisztus nagyon is valóságosan megtette azt, amit meg kellett tenni. És Ő nemcsak a mércét állította fel ezzel nekünk, hanem ha igényeljük, jelen van az életünkben is, hogy legyen erőnk a cselekvésre. Arra, hogy folytassuk azt, amit Ő kezdett el, hogy továbbadjuk mások felé azt a cselekvő szeretetet, amit mi már megtapasztaltunk Istentől. 

Hát ma lépj tovább a szavaknál! Kérdezd meg a hozzád (fizikailag) legközelebb álló személytől: Mit tehetnék érted? És persze ha ezt elvégzed, senki sem akadályoz meg abban, hogy valami szépet is mondj neki.