Szénégetők Jézus születésénél

„Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisgyermeket. Amikor meglátták őt, elmondták mindazt, amit erről a kisgyermekről az angyalok hirdettek, és mindenki, aki hallotta, elcsodálkozott azon, amit a pásztorok mondtak nekik.”

Lukács evangéliuma 2:16-18

Középiskolás koromban osztályunk a tavaszi szünetben elutazott a Mátrába. Az egyik osztálytársunk szüleinek volt ott egy kis családi nyaralója, és azt szálltuk meg, mintegy harmincan. Minden helyet kihasználtunk, a padlástól a pincéig. Az első este a helyemet kerestem. A nappaliban szó sem volt alvásról, a padlás megtelt, a pincében csöndesen duruzsoltak ugyan, de közben vastagon pöfékeltek, kint meg még túl hideg volt. Így aztán, ha már nem pihenhettünk, elhatároztuk osztálytársammal, felfedezzük a környéket. Meleg öltözet, bakancs, zseblámpa, minden megvolt az éjszakai kalandhoz, és nekivágtunk a mátrai erdőnek. 

Már jócskán bent voltunk az erdőben, mikor valami szokatlan fényességet fedeztünk fel. Nem házból jött, de még csak nem is elektromos lámpából. Tűz, de mintha egy óriási kemencéből áradt volna. Közelebb mentünk, és nemsokára három hatalmas szénégető társaságában találtuk magunkat. Óriások voltak hozzánk képest, az egyik úgy dobálta a tűzbe az ölnyi vastagságú fatörzseket, mintha fogpiszkálók lettek volna. Ijesztő küllemük ellenére barátságosan hellyel kínáltak minket. Egy hatalmas gerendára ültünk, a tűztől mintegy 10-15 méterre, de még így is éreztük a kemence forróságát. Beszélgetni kezdtünk. Egészen addig bennem egy romantikus kép élt az egyszerű magyar falusi emberek beszédjéről, de idealizmusom hamar szertefoszlott. Ízes magyarsággal káromkodtak. De nem egyfélét, hogy unalmas legyen, gazdag szókincsből merítettek, kreatívan kombinálva a válogatott kifejezéseket. Barátommal először azt se tudtuk, sírjunk, vagy nevessünk. Mindemellett fontos témákat vitattak meg velünk. Kielemezték az aktuális politikai helyzetet, gyorsan megállapítva, kiket kellene a szénégető kemencébe vetni. De beszélgettünk a munkájukról, családjukról, de még a csillagokról és a régi szép időkről is. Minden nyersesség ük, faragatlanságuk ellenére, a beszélgetés végére az a benyomásom támadt, hogy ezek a szénégetők melegszívű, jóravaló emberek.

A betlehemi történet pásztorait mi úgy szoktuk elképzelni, mint ahogyan a képeslapon látjuk őket. Ájtatos szemmel, bocskorukat alázatosan szorongatva, merengve néznek a kisded Jézusra. Lehetséges azonban, hogy ezt a romantikus elképzelésünket módosítanunk kell némiképp. Az ókori keleti pásztorok stílusa nem sokban térhetett el a mátrai szénégetőkétől. Bizonyára sokat káromkodtak, talán a letelepedettek magántulajdonát sem tisztelték kellőképpen, és esti beszélgetéseikben gyorsan pálcát törtek ismert politikai személyiségek fölött. Ha ez így van – ötlik föl bennünk önkéntelenül a kérdés –, akkor miért pont nekik jelentették meg az angyalok a Messiás megszületését? Akkor miért pont ők mentek el ahhoz az istállóhoz? Hogy van az, hogy Isten faragatlan és nyers embereket használt föl arra, hogy Isten örömhírét továbbítsák?

A válasz egyszerű. Isten szeretete olyan, mint a víz. Ahogy a víz is a magasból lefolyva mindig a legalacsonyabb pontnál állapodik meg, úgy Isten is a társadalom legalsó embereit érinti meg legkönnyebben üzenetével. A kemény és nyers burok mögött sokszor Istenre éhes lélek lakik. Ezért voltak a pásztorok a legalkalmasabbak.

Ha Isten megtalálja az utat a legkeményebb ember szívéhez is, akkor neked is van reményed…