Amikor a jók mennek el…

"Az igaz ember elvész, és senki sem törődik vele. A hűséges emberek kimúlnak, és senki sem ügyel rá. A gonosz miatt múlik ki ugyan az igaz, de békességre jut; és fekvőhelyén pihen, aki egyenes úton járt."

Ézs. 57.1-2 (Új fordítás)

Nem látványos. Csak lassan, csak idővel tudatosul bennünk a hiányuk. Éljük tovább a mindennapi életünket, mintha semmisem történt volna, és ez így menne sokáig, amíg egyszer megint szükségünk lenne rá. És ekkor nyilall szívünkbe a fájdalom, hogy nincs többé. Nem jön, nem teszi már a dolgát úgy, megbízhatóan, ahogy csak ő tudta. Nincs a kedves szó, a nyugalmat árasztó tekintet, a mindenkor simogató kéz, és csak nő bennünk az űr, a harag.

Miért? Miért van az, hogy mindig csak a jók mennek el? Nem gondolunk bele, hogy minden szívesség, minden érettünk végzett cselekedet sokszor nem csak értünk, hanem helyettünk is volt. Nem várt köszönetet, csak járta mindig útját és mi azt hittük fáradhatatlanul. De a mindig egyenes derék lassan meghajlott, az erőteljes izmok megvékonyodtak, csak a tekintet maradt a régi és a dallamos nevetés.

Minden áldozat fizetséget követelt, és ő sokszor fizetett mihelyettünk. Hát ezért ne haragudjunk, hát ezért ne vétkezzünk, mi örök adósok. És ezért ne másban keressük az okot, mert nekünk sem rója fel senki a tartozást. Mert minden, amit kaptunk önzetlen szeretetből fakadt, és példa volt, hogy mi is szeressünk.

Maradjon meg nekünk az Úr békessége. A tudat, hogy akit tiszteltünk, szerettünk már fekvőhelyén pihen. Hite szerint, teljes nyugalomban, öntudatlanul az egy Igaz ébresztő szavára vár.

Restás László

A boldog ember

„Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül;
Hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal.
És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, amely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lesz.”

Zsoltár 1:1-3.

A „boldogság” egy olyan szó, amit sokszor emlegetünk, de igazi tartalmát nem nagyon értjük. Emlegetik kék madárként, amely ritkán fordul elő, s akkor is elröpül. Valami olyan, ami csak álom marad.
Pedig a Biblia nem ilyennek írja le. A boldogság nem egy csalfa remény, ami talán csak egy-egy pillanatra köszön be, hogy utána örökre eltűnjön.
A boldogság választható. Igen. Ez derül ki a zsoltár soraiból. Két úton indulhatsz el. Az egyik a gonoszság, a bűn útja, a csúfolók széke.
A másik lehetőség; Isten akaratával összhangban élni. Ez a boldogság, az áldás útja. Mi a boldogság alatt valami extatikus állapotot gondolunk, ami nagyon ritkán következik be és rövid ideig tart.
Az Istennel járó ember viszont akkor is áldást tapasztalhat, ha épp borús a nap, ha elveszett a pénztárcája vagy ha a betegség ágyhoz köti.
Ha az Istennel való közösséget választod, akkor az áldást, a boldogságot választod, amely független a külső dolgoktól, és ezért állandó.
Erre a felismerésre jutott Az élet játéka című könyv lelkésze is, amikor Polyanna nyakláncán elolvasta Lincoln szavait: „Az emberek annyira boldogok, amennyire úgy döntenek, hogy boldogok akarnak lenni!”

Szálka és gerenda

"Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?" Máté evangéliuma 7,3

Miközben a következő sorokat írom az ágyamban ülök, mert elkaptam valami nyavalyát, ami mostanában a levegőben terjeng. Mivel ágyba parancsolt a betegség, kénytelen vagyok a falat és egyebeket bámulni. Fekvő helyzetben mindent másképpen lehet látni. Hiszen mivel felfele nézek kiesnek a látószögemből bizonyos tárgyak, és más tárgyakat veszek észre a fejem fölött.

Mindez elgondolkoztat azon, hogy mi befolyásol engem a dolgok észlelésében? És biztosan kijelenthetem, befolyásol engem, hogy éppen hova nézek, milyen szemüveggel nézek, és mit tartok fontosnak.

Ha mindig lefele nézek, akkor a sarat, port és burjánokat veszek észre. Ha szétnézek látom a fákat, embereket, házakat. De ha az ég fele nézek, látom a végtelenséget, a magasságot és elgondolkodok, hogy lát -e Valaki odafönt.

Miközben mindezeket teszem a láthatatlan,de létező szemüvegen keresztül vagy a pozitívat vagy a negatívat veszem észre. Ezt a szemüveget a neveltetésünk, a környezetünk és példaképeink a mi tudatos döntésünket kikerülve adják ránk,és ha nem vagyunk elővigyázatosak bizony így értelmezzük a dolgainkat.

Minden ember életében vannak célok,tervek és értékek amelyek ott vannak a "toplistán". Amit fontosnak tartok az meghatározza az időbeosztásomat, a döntéseimet és állásfoglalásomat.Ami a legfontosabb azért kész vagyok harcolni, bizonyos dolgokat feladni és akár meghalnék is érte, csakhogy elérjem azt, ami nekem kell.

A mai Igénk egy olyan magatartásra utal, amivel a másik embert észlelem. Mit veszek észre a másik emberen? Amit magamon szoktam először megnézni. Mi az amit elismerek a másikban? Ami nekem is érték, ami fontos. És amit negatív kritikával illetek? Amiben magamat szoktam rossznak látni.

Ismerek olyan embereket, akik sosem mesélnek másról, csak a sérelmeikről,amit mások okoztak nekik. Gyanakvó és minden szándékot megkérdőjelező gondolkodásuk megmérgezi családjuk, gyülekezetük, szomszédaik és barátaik életét. Évtizedes terheket hordoznak magukban ahelyett, hogy levennék tekintetüket a másik szálkájáról és meglátnák a saját gerendájukat, amiért sokkal jobban kellene aggódniuk. Sajnálom, ha ilyen emberekkel találkozom, mert sosem ismerik meg a felszabadultság és öröm élményét.

Szálkás vagy gerendás vagy ma reggel? Mi az ami téged befolyásol a világ értelmezésében? Szokások, hagyományok vagy tudatos döntések? Mert nem mindegy, hogy ma egy jó döntést, vagy rosszat hozol meg! Nem mindegy, hogy boldog vagy boldogtalan vagy és nem mindegy, hogy felemelsz másokat vagy sárba tiprod minden önbecsülésüket. Kérdés az is, hogy te értéknek tartod-e magad, vagy hangyának? Másokban az értékeset és a pozitívat csak akkor látod meg, ha magadat is annak tekinted. S észrevenni a másikban a hozzád hasonlót, csak az Isten megtisztított szemüvegén keresztül lehet igazán. Szeretek-e gerendák nélkül és feltételezek-e elég jót a másikról, aki szemben jön velem a mai napon?? Isten fogja a kezed, de te fogod az Övét?

A családtagok kötelessége

„Ha pedig valaki az övéiről és főképen az ő házanépéről gondot nem visel: a hitet megtagadta, és rosszabb a hitetlennél.”

(Timotheushoz írt első levél 5. fejezet 8. vers)

Nem adventista családból származom. Fiatalon, 14 évesen egy előadás sorozaton ismerkedtem meg a Bibliával és az egyház tanításával. Szüleim nem ellenezték a gyülekezetbe járást egészen addig, míg meg nem keresztelkedtem.

Mikor otthon elmondtam, milyen döntést hoztam, bizony megváltozott a helyzet. Azonnal megtiltották, hogy szombaton a gyülekezetbe menjek.

Hogy hogyan reagáltam minderre 16 évesen? Nem hagytam magam. Elővettem a Bibliát és megpróbáltam meggyőzni őket, hogy nincs igazuk. Mert számomra már Isten az első, és a szombat, és a tízparancsolat, és az étkezés, és a…

Majdnem egy évig tartott ez az ’állóháború’, mikor is rájöttem; hogy itt az ima önmagában nem segít, ami pedig a bibliával való ’oktatásukat’ illeti inkább még jobban mérgezi az amúgy is feszült légkört.

Elhatároztam, hogy ezentúl nem fogom addig a Szentírást idézni, amíg ők nem kérdeznek. Sőt megpróbálok kedvükbe járni, jobban belefolyni a házimunkákba, bevásárlásba, stb. Egy ’néma’ missziót kezdtem értük.

Nem felejtem el, anyák napi ünnepséget szerveztünk a gyülekezetben, amire meghívtam édesanyámat is. És ott mindenki előtt énekekkel és versekkel adtunk hálát érte is. Akkor, ott minden rendbe jött.

Hogy miért írtam le mindezt? Lelkészi szolgálatom során nagyon sok család életét ismerhetem meg. Sok helyen tapasztalom, nemcsak a felemás igát viselőknél, hogy az otthon légkörének alakulását tőlük függetlennek tartják.

Mivel az élet pörög, imádkoznak, az egyéni Bibliázás kevesebb, a családi áhítatokról meg ne is beszéljünk. Közös családi program, az mi.

Az élet pörög? Nem. Ők és sajnos sokszor mi is csak pörgünk.

Hogy én mit teszek, hogy kiszálljak ebből a mókuskerékből?

Nem kötelességből, de itt befejezem az írást, bármily nemes missziót is jelent. Felállok a gép elől, elkészítem a feleségemnek a reggelit és beviszem neki az ágyba és cirógatva ébresztem.

Segítés szeretetből

” Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha módodban van, hogy megtedd!”

(Példabeszédek 3,27)

Többször átéltem már, hogy halogattam a segítségnyújtást valakinek, vagy valakiknek. Addig gondolkodtam a dolgon, amíg késő volt már. Vagy azért, mert aktualitását vesztette a szituáció, vagy pedig azért, mert valaki más megtette helyettem, ami az én feladatom lett volna. Szörnyű érzés…

Az igazság az, hogy sokkal több ember van bajban, mint amennyi segélyszervezet működik a lakóhelyünkön. Nem várhatunk arra, hogy majd a különböző szervezetek „lefedik” a bajba jutottak népes seregét.
Gondolhatod úgy, hogy miért éppen neked kellene segíteni; érezheted úgy is, hogy túlságosan megvisel a szenvedés látványa; s a mindig kéznél levő kifogás is segíthet „Ne haragudjon, rohanok”.

Szeretnénk a legkisebb befektetéssel a legnagyobb „profitra” szert tenni. Vagyis szívesen segítünk, de az lehetőleg ne zavarja meg a jól megszokott éltünk ritmusát.

Úgy gondolom, ez kulcskérdés. Az nem vitás, hogy mivel embernek születtünk alanyi jogon jár a segítség nyújtás. De gondolok Jézusra, aki inkább Isten, mint ember, bár megismerhettük Őt abban az állapotában is amikor „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig…” (Fil 2,6-8)
Számára a rászorulók támogatása nem esetleges, hanem tervszerű cselekedet volt. Átgondolt módon azt adta az embereknek, amire szükségük volt. Amikor gyógyítani kellett, akkor gyógyított; láttuk Őt vigasztalni, tanácsot adni, de elmarasztalni is; sőt a Jézus élete című könyvből azt is tudjuk, hogy gyerekkorában leste szülei kívánságát.

A segítésvágy vagy bennünk van, vagy nincs. Nem lehet megjátszani. Ha megtesszük, éppen a lényeg sikkad el.
Mert nekünk embereknek, elsősorban cselekvő szeretetre van szükségünk.

Úgy, ahogy azt Jézus megélte.

Gondoskodó pásztor

„Mint pásztor, nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti.”

Ésaiás könyve 40:11

Micsoda Istenünk van! Erre próbálja keresni a szavakat, a képeket, hasonlatokat Ésaiás könyve is. Helyzetünket látva és ismerve, egyre inkább azt látjuk, egy ilyen Istenre van szükségünk. A messzeségben trónoló Úr és az általunk irányítható jótékony égi „nagybácsi” képzete között, ott van a gondoskodó, szerető, áldozatra kész Isten.

Ésaiás 40. fejezete a vigasztalás üzenetét hordozza. Így is kezdődik: „Vígasztaljátok, vígasztaljátok népemet, így szól Istenetek!” A mulandó fűszálhoz hasonló ember, és az örökkévaló Isten hatalma óriási kontrasztot teremt. A teremtő Isten számára minden egyszerűen és könnyen irányítható a világban, de ott van az ember, aki nem veszi észre, nem bízik benne. Helyette kézzelfogható szobor-isteneket farag, isteneket gyárt magának, akik persze semmit sem tehetnek érte.

A pásztor képe számunkra már nem hat olyan erővel, mint abban az időben, annak a népnek, de egy kérdés ott él időtlenünk: milyen az Isten valójában? Annyi néven ismerjük, annyi nemes tulajdonságáról olvashatunk… de milyen is valójában? Úr, Apa, Barát, Seregek Istene, Mindenható, Örökkévaló, gondoskodó Pásztor, vagy Teremtő…?

Isten mindez és még sok minden más, megismerni teljesen nem tudjuk. Annyit tudunk róla, amennyit megmutat magából. A Biblia hála Istennek nem csupán a teológusoknak íratott, hogy minden szavát és betűjét ízekre szedve megfejtsék az Isten titkát. Olyan egyszerű, megérthető módon kommunikál, hogy az adott helyzetben a számunkra legszükségesebb dolgot lássuk meg benne.

Ha elveszettnek, reménytelennek érzed magad, akkor Ő azt mondja: én vagyok a gondoskodó jó Pásztor. Ha erőtlen vagy és elcsüggedtél azt ígéri, hogy akik az Úrban bíznak, erejük megújul és szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk. Amikor semminek érzed magad, akkor arra emlékeztet, hogy még a hajunk szálát is számon tarja…

Olyan Istenünk van, akire mindig, mindenben számíthatunk, aki közel van hozzánk, aki győzelemre visz. Van-e bármi vagy bárki másra szükségünk?

Indulj hazafelé…

„Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.”

Lukács evangéliuma 15:18

Van, hogy csak haza akarsz menni. Nincs igazából szükséged semmire, csak egyre, az otthonodra. De ha becsukod magad mögött a kis lakás ajtaját, kattan a sok biztonsági zár, és reméled, hogy ezzel kicsuktad a mögötted lévő világot, rájössz, hogy valami még hiányzik. Nem vagy otthon. Nem érzed igazán hazádnak a „négy fallal” körülvett lakóparki lakást, vagy a kertes házat, vagy a bérház sokadik emeletének félreeső zugában lévő kis szobát. Valahogy nem az igazi. Hazaértél, de mégsem vagy otthon.

Vagy nem mersz hazamenni? Úgy érzed, nem fogadnának tárt karokkal, és csak azt kéne hallgatnod, amit már te magad is tudsz, amire már te is rájöttél, hogy hibáztál? Hogy bűnös vagy, hogy eljátszottad mindenedet, és neked nem jár még egy esély? Ő tud mindenről. Ismeri gondolataidat, hogy még azon töprengesz, mihez is kezdj életed romba dőlt tégláival. Ő tudja, miken mentél keresztül.

Ennek ellenére vár rád. Atyád minden nap kimegy a keresztútra, hátha jössz, hátha rájöttél, hol van az otthonod. Hátha elhiszed róla a valóságot, hogy Ő más, mint amilyennek sokan gondolják, hátha rájössz, hogy neked magadnak kell Őt megismerni ahhoz, hogy igazán dönteni tudj jó és rossz között. Atyád minden nap vár, és még a nevedet is belekiáltja az éjszaka csendjébe. Azért, hogy egyszer útra kelj, elindulj Felé csomagok nélkül úgy, ahogy vagy. Azért, hogy végre elindulj haza.