Segítés szeretetből
” Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha módodban van, hogy megtedd!”
(Példabeszédek 3,27)
Többször átéltem már, hogy halogattam a segítségnyújtást valakinek, vagy valakiknek. Addig gondolkodtam a dolgon, amíg késő volt már. Vagy azért, mert aktualitását vesztette a szituáció, vagy pedig azért, mert valaki más megtette helyettem, ami az én feladatom lett volna. Szörnyű érzés…
Az igazság az, hogy sokkal több ember van bajban, mint amennyi segélyszervezet működik a lakóhelyünkön. Nem várhatunk arra, hogy majd a különböző szervezetek „lefedik” a bajba jutottak népes seregét.
Gondolhatod úgy, hogy miért éppen neked kellene segíteni; érezheted úgy is, hogy túlságosan megvisel a szenvedés látványa; s a mindig kéznél levő kifogás is segíthet „Ne haragudjon, rohanok”.
Szeretnénk a legkisebb befektetéssel a legnagyobb „profitra” szert tenni. Vagyis szívesen segítünk, de az lehetőleg ne zavarja meg a jól megszokott éltünk ritmusát.
Úgy gondolom, ez kulcskérdés. Az nem vitás, hogy mivel embernek születtünk alanyi jogon jár a segítség nyújtás. De gondolok Jézusra, aki inkább Isten, mint ember, bár megismerhettük Őt abban az állapotában is amikor „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig…” (Fil 2,6-8)
Számára a rászorulók támogatása nem esetleges, hanem tervszerű cselekedet volt. Átgondolt módon azt adta az embereknek, amire szükségük volt. Amikor gyógyítani kellett, akkor gyógyított; láttuk Őt vigasztalni, tanácsot adni, de elmarasztalni is; sőt a Jézus élete című könyvből azt is tudjuk, hogy gyerekkorában leste szülei kívánságát.
A segítésvágy vagy bennünk van, vagy nincs. Nem lehet megjátszani. Ha megtesszük, éppen a lényeg sikkad el.
Mert nekünk embereknek, elsősorban cselekvő szeretetre van szükségünk.
Úgy, ahogy azt Jézus megélte.
