vasárnap, március 16, 2014

A zöldsávos út

„Uram, taníts meg utadra, vezess a helyes ösvényen, mert ellenségeim vannak!”
Zsoltárok könyve 27:11


Elindultál kellő magabiztossággal, pedig soha sem voltál jó barátságban a térképpel. Csak a fákra festett zöld csíkot kell követni, aki eltéved az magára vessen. És mentél, róttad egymás után a kilométereket, míg egyszer csak feltűnt, hogy egy ideje nyoma veszett a jelzésnek. Az út szép volt, széles, kényelmes volt rajta a járás, és úgy hitted, biztosan meglátod valahol előrébb, amit keresel. 

De a térkép már nem a te utadat mutatta. Talán néhány pillanatra az is átfutott az agyadon, hogy biztosan rossz a térkép, régi, és nem jelöli az új csapást. Mentél még előre, aztán vissza a következő kereszteződésig, és ott minden lehetséges irányba, de az út hirtelen elfogyott a lábad alól. Merre tovább? GPS nincs, a jelzésre már szinte nem is emlékszel, hogy milyet kell keresni, és gégédbe hátrál a szó, hogy eltévedtél. 

A kétségbeesés dagályként kezd emelkedni benned, de feladni nem akarod, hiszen a cél, akármilyen távoli is, ott lebeg a szemed előtt, és te látni akarod. Végig akarsz menni ezen a túrán, teljesíteni akarsz, meg akarod mutatni, hogy igenis képes vagy rá. De a zöld jelzés nélkül nem megy, és frusztráltan elindulsz vissza, nézve minden fa törzsét, hogy hol is láttad utoljára. 

A széles, kényelmes úttól egy ponton elválik a zöld turistaösvény, egy keskeny, tüskés bozótoktól tarkított csapáson vezetve tovább téged a célig. És elindulsz rajta, megküzdesz a szúrós növényekkel, patakokon ugrálsz át, hidat építesz, és szemedet le nem veszed a jelzésről, mert jól tudod, ez az egyetlen esélyed, hogy eltalálj oda, ahol még sosem jártál. 

Most már tudod, nem is olyan egyszerű. A jel itt-ott kopott, alig látható, máshol harsányan kiáltja a jó utat, néha pedig nem veszed észre, pedig ott van a szemed előtt. Egy helyen talán hiányzik, hiszen olyan sokat kellett menni a következőig, hogy szívedben újból életre kapott a lappangó félelem: már megint eltévedtél. 

Fáradt vagy, lábaidat úgy vonszolod magad után. Oldalad szúr, kezed sajog a csaláncsípés emlékétől, bogarak hadát próbálod elüldözni, miközben szemed a fák törzsét kutatja unos-untalan, és tudod, már nagyon közel a cél. Még egy utolsó ugrás a patak felett, még egy utolsó lépés az imbolygó hídon, és ott vagy. Megérkeztél. 

Előtted áll utad értelme, a gyönyörű forrás. A víz zubog, évezredek alatt utat vájt a sziklában, és most a te szomjadat oltja. Győztél. Győztél önmagad, a határaid, a "jobban tudásod" felett, mert követted csalánmezőn, patakokon, tövises bokrokon keresztül a jelet. 

Felébredsz a kellemes emlékek álmából, szemed mosolyra csillan, egy halk nevetés is előtör belőled a magányban. Egy régi történet, mely még mindig olyan elevenen él benned, hogy szinte érzed a hosszú kilométerek okozta égő vízhólyag fájdalmát a talpadon. Felnyitod a Bibliádat, és Isten ezt az igét küldi ma neked, emlékeztetve a régi kalandra. Hát kérd tőle az útbaigazítást életed labirintusában! Ne akarj a saját fejed után menni, felejtsd el, hogy te mindent jobban tudsz. Kövesd Istent, járj az Ő útján, és soha ne veszítsd szem elől a zöld jelzést!