szombat, szeptember 26, 2009

Ne sóhajtozzatok...
"Ne sóhajtozzatok egymás ellen, atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek: ímé a Bíró az ajtó előtt áll."
Jakab 5:9
Ne sóhajtozz! Pedig van miért panaszkodnunk, és sokszor jogosan. Ahogy nyitott szemmel járunk-kelünk a világban, nem győzzük megérteni, felfogni, de egyszerűen még csak megszámolni sem, hogy mennyi-mennyi panasz van az emberek száján. A sok jajt látjuk a televízióból, halljuk a rádióból, olvassuk az újságokban és a legmodernebb interaktív médiából, az internetről is árad. Online panaszkönyvek általánosan és külön témákra kihegyezve. Politika, szórakozás, tanulás, szolgáltatások, egészségügyi problémák, pénzügy… 2009. szeptember 6-ig 3 millió panasz érkezett egy bizonyos cégcsoporttal kapcsolatban az illetékesekhez. És a legújabb: már kézikönyvben is tanítanak minket panaszt tenni. Mit tegyünk, ha…? Kihez fordulhatunk, ha…? Milyen apróságokra kell odafigyelnünk, amikor…? Szinte törvényszerű, hogy ez az áradat nem kerülheti el a családi és a gyülekezeti közösségeinket sem. De biztosan jó ez, még ha meg is van rá az okunk?

Ne sóhajtozzatok egymás ellen! Amikor haragszunk, először hallgatunk. Majd jobb lesz… Majd megváltozik. Meg jó is várni, hogy bocsánatot kérjen, hogy megalázkodjon, hogy kiengeszteljen. Alig várom. A hallgatás jó büntetés lehet, elég csak sóhajtani, nem szólni. A másik úgyis érti. Mert értenie kell (?), hiszen pont akkor és pont úgy sóhajtok, hogy értse. Ó, hány szívettépő sóhajt hallottunk és hallattunk már, mire történt valami. Csak pont ez a baj, a várakozás, a hallgatás. Mert bénít. Nem visz a megoldás útjára. Nincs kommunikáció, nem beszéljük meg. Nincs szó az érzelmeinkről, a szívünkbe ne lásson senki! Mert olyat látna, hogy még… Marad a duzzogás, és kialakulnak a játszmák. Hála az égnek, legalább vannak szabályok. Így legalább mindenki tudja, mi a dolga, és amikor már muszáj, teszi is. De lehet-e muszájból szeretni?

Ne sóhajtozzatok egymás ellen, mert jön a Bíró! Jézus Urunk a Bíró. Ez a mai evangélium. Mert az ítélkezik fölöttünk, aki önmagát adta értünk; aki a helyettesünk, a védőügyvédünk; aki már készíti a helyet, mert alig várja, hogy velünk legyen újra és mi vele lehessünk. Ott mindenkivel együtt lehetünk, aki Őt szereti; így egymással is. De tudunk majd együtt lenni, ha egészen addig csak sóhajtoztunk, csak játszmákat játszottunk? Krisztus követésében az a legjobb, hogy felszabadít minket ezek alól. Őszinték lehetünk, megnyílhatunk, szerethetünk, mert elfogadhatjuk egymást. Ahogy mi Krisztusban vagyunk, ahogy életünk minden hibáját Ő javítja ki, úgy teszi ezt minden Benne bízóval, Őt követővel. És ha van miért sóhajtanod a másik ellen, tudd; ez csak azért van, mert Jézusnak még várnia kell rá, ahogy rád is másban. Hát ezért ne ítélj, ne sóhajtozz, csak szeress és bocsáss meg!

péntek, szeptember 25, 2009

A veszély tudatában

„Józanok legyetek, vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög,
mint ordító oroszlán szertejár, keresvén, kit elnyeljen”

1Péter 5:8


Naponta sok-sok veszély fenyeget bennünket. Ha például közlekedünk - akár gyalog, kerékpárral, vagy autóval - veszélynek vagyunk kitéve. De a különböző járványos betegségek is veszélyeztetnek bennünket, mint például a most aktuális H1N1 vírus. Az említett veszélyhelyzetekkel a sor sajnos nem ért véget.

Ami rajtunk áll, igyekszünk megtenni, hogy elkerüljük, megelőzzük a veszélyeket. Sok időt, pénzt és energiát fektetünk abba, hogy magunk körül biztonságot teremtsünk. Előrelátóan tervezzük a következő napot, mégis időről-időre különböző veszélyekbe kerülünk.

Mai igénk egy olyan veszélyre figyelmeztet bennünket, amire talán keveset gondolunk. Péter apostol egyfajta lelki veszélyről beszél, amit azonban nagyon szemléletesen, egy oroszlán képével illusztrál. A népi gondolkodásban az ördögöt nagyon gyakran patás lényként ábrázolták. Péter apostol ordító, felbőszült oroszlánként mutatja be az emberiség legnagyobb ellenségét Sátánt, aki ráadásul „szerte jár”, s prédát keres magának.

Feltételezem, hogy ha a rádió, vagy a televízió bemondaná, hogy a városunkban állomásozó vándorcirkusz ketrecéből elszabadult egy oroszlán, nagyon óvatosan, vagy egyáltalán nem is lépnénk ki a lakásunkból addig, amíg a kóborló vadállatot be nem fogták. Feltételezhetően sürgős, időhatáros munkáinkat is lemondanánk, elnapolnánk, mert fontosabb lenne számunkra a fizikai biztonság, mint bármi más.

Ennek az igének a kapcsán azonban arra kell gondolnunk, hogy lelki téren minden nap ilyesféle veszély fenyeget bennünket. Sátán ott van az utcákon, a munkahelyünkön, az iskolában, az utakon, s felbőszült, kiéhezett, ordító vadállatként prédát keres magának. Valljuk meg őszintén, időnként sikerül „elnyelnie” bennünket. Ekkor szoktunk indulatosak lenni, ekkor veszünk össze munkatársainkkal, a főnökünkkel, a házastársunkkal, vagy a gyermekeinkkel. Ilyenkor gyűjtünk be magunknak hetekre szóló rossz élményeket, ekkor ér bennünket anyagi veszteség, vagy éppen ekkor esünk le a lábunkról egy járványos betegség miatt. Sok-sok buktatót készít nekünk Sátán, amiken keresztül szép fokozatosan elnyel bennünket. Ez azt jelenti, hogy eltávolít szeretteinktől és eltávolít Istentől. Sokan az alkoholba, vagy a drogok élvezetébe merülnek, ami már az „elnyelés” előrehaladott állapotát jelzi.

Ha tisztán látjuk ezt az óriási lelki veszélyt, mit tehetünk azért, hogy felkészülten induljunk el minden nap, hogy jó eséllyel védjük ki, kerüljük el az ordító oroszlánnal való találkozást? Az ige ezt mondja: legyünk józanok, s vigyázzunk! Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy vigyük magunkkal személyi testőrünket, Jézus Krisztust. Ő már legyőzte Sátánt a Golgota keresztjén. Hogyan tehetjük ezt meg? Úgy, ha minden reggel meghívjuk Őt magunkhoz az Ige olvasása, kutatása által, beszélgetünk vele az imádság nyelvén, s átadjuk neki életünk irányítását a készséges engedelmesség által.

Imádkozzunk ma reggel, s teremtsük meg annak feltételeit, hogy Jézus személyes testőrünk lehessen veszedelmes ellenségünkkel szemben. Legyünk józanok, és vigyázzunk!

csütörtök, szeptember 24, 2009


Krisztus példája szerint

"Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is.

Aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő,hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén;és mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig. Annakokáért az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, a mely minden név fölött való;"

Az indulat szó kapcsán nagy félelem fog el. Szinte naponta látom az embereket indulatosnak, gyakran magamon veszem észre, hogy már megint mérges vagyok a Windowsomra, a térerőmre, a menetrend szerinti járatomra, ami éppen elhúzott, a gyógyszerekre, aminek hatását nem érzem... A szabad fordítású ÚSZ-m úgy hozza, idézem " az a gondolkodásmód és szándék" legyen jellemző ránk, ami Jézusé is volt. Mert az, hogy én felhúzom magam valamin, az egy döntés, mégpedig engedem a haragom szabad áramlását és nem számít, ha ezzel embereket is sértek meg vagy a cukorbajomnak adok elsőbbséget. Egyik idézet azt is mondja, hogy az embernek úgy kell élnie, ahogyan gondolkodik, különben úgy fog gondolkodni, ahogyan él. Tehát egy tudatos ellenőrzés alatt kell tartanunk magunkat, hogy ne szálljon el velünk a ló.

Jézus is ezt tette, folyamatosan az Atya irányítása alá helyezte az életét, és tökéletesen bemutatta nekünk a Szeretetet. Nem volt felsőbbrendű érzése, és nem hagyott minket magunkra, hanem felajálta magát értünk. Egy önfeláldozó gondolkodás volt az Övé, és valahol ezt a fajta magatartást kell megtanulnunk tőle. Képes volt lemondani minden kényelemről, és vezetői posztról azért, hogy néhány évig velünk lehessen. Ott hagyta a hibátlan gyümölcsöket és a tiszta levegőt a mennyben, azért, hogy a kukacos almánkat egye és szmogos levegőnket tüdejébe lélegezze. Ott hagyta az aranytiszta utcákat, a poros palesztinai ösvényekért, és át kellet érezze az éhséget, a szomjúságot és a betegségek levertségét...Milyen szörnyű lehetett neki belekóstolni a földi életbe a tökéletes menny után. És mégis én mindennél fontosabb voltam neki. Ezért vállalta, hogy énmiattam a szeg áttörje gyógyító és simogató tenyerét és ruha nélkül mutogassák, mint valami kudarcokkal teli élet maradványát...

Jézus tudta mit akart, neki volt egy konkrét célja. Neked, mi a célod? Van-e több a tarsolyodban, mint a bankszámlád, az autód, a diplomáid? Ma reggel van-e olyan célod, ami a társaid javát szolgálja? Egy ingyen ölelés? Egy csokor virág?Egy fölös szendvich? Valami, ami a gondolkodásodra utalna? Milyen szándékod van az életeddel? Csak élni, anélkül, hogy egyszer is végiggondolnád? Vagy leülni és egyett tervezni? Eltervezni és menni előre a szolgálat utján?

Én nagyon sokat gondolkodtam ezeken a kérdéseken az elmúlt napokban. És rájöttem:nem érdemes semmibe belefektetni, csak az "Jézus szeret projektbe". Bármi, amit magaért teszek nem tölt fel, de amikor valamit ingyen és bérmentve adok másoknak, az igen, ér valamit! Amikor megelőlegezem a másiknak a figyelmemet, a szeretetemet, anélkül, hogy bármit várnék cserébe, akkor szoktam átélni a jézusi magatartás egy szeletjét. És ettől leszek ma igazán keresztény. Ha eldöntöm, hogy szeretlek, bármit is teszel. Szeretlek akkor is, ha átgázolsz rajtam és szeretlek akkor is, amikor hátat fordítasz. És minden attól függ, hogy a szemüvegem eléggé tiszta ahhoz, hogy a jót meglássam, és jószándékú legyek... Akkor az én nevem is ismert lesz, és felemelkedem egy szép napon Jézussal a felhőbe...

szerda, szeptember 23, 2009

A Messiás ígérete

„És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s gyökereiből egy virágszál nevekedik. A kin az Úrnak lelke megnyugszik: bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. És gyönyörködik az Úrnak félelmében, és nem szemeinek látása szerint ítél, és nem füleinek hallása szerint bíráskodik: Igazságban ítéli a gyöngéket, és tökéletességben bíráskodik a föld szegényei felett; megveri a földet szájának vesszejével, és ajkai lehével megöli a hitetlent. Derekának övedzője az igazság lészen, és veséinek övedzője a hűség.”
(Ézsaiás könyve 11. fejezet 1-5. vers)
’Szó elszáll, írás marad’ –, hogy mennyire igaz ez a mondás mai világunkra, azt hiszem mindannyian saját bőrünkön tapasztaltuk már. Mikor jóhiszeműen elhittük valakinek az adott szavát, amiből nem lett semmi, sőt később teljesen másként alakultak a dolgok.

Néha még a mi szánkon is kiszalad egy-egy meggondolatlan ígéret, amit aztán nem teljesítünk. Vagy azért, mert túlvállaltuk magunkat, vagy mert az a másik se vett komolyan, így ’pont én legyek az, aki…’

A szomorú az, amikor rádöbbenünk, hogy nemcsak az embereknek, de az Istennek tett fogadkozásunk is sokszor csak a ’kakas’ megszólalásáig tart.

Bizony megszámolni se tudnám hányszor tettem én is ígéretet az Úrnak, mind egyénileg, mind a gyülekezetben, hogy jobb tanítványa leszek, hogy minden nap x részt elolvasok a Bibliából reggel és este, hogy rendszeresen tanulom a szombatiskolát, hogy naponta x időt mások megmentésével folytatok…

Ha Isten ígéreteinek teljesedése az én Hozzá állásomon múlna, nem sok minden jóra számíthatnék. Viszont a csodálatos az, amiről a mai idézett szakasz is tanúskodik, hogy Ő nem úgy ígér; ’hogyha jó leszel…’

Amikor Istent feledve szinte az egész nép csak kívánságainak élt, akkor, Izrael legsötétebb korszakában írja le a Messiás eljövetelének ígéretét a próféta.

S bár a végső ítélet még ezután következik, de Jézus földre jötte, a Megváltás garancia, hogy Isten nem felelőtlenül dobálózott a szavakkal, nem csak úgy mondott valamit Ézsaiásnak és rajta keresztül nekünk.

Nemrég olvastam egy történetet, melyben egy szegényebb ember álmai hajóútjára indult. Megvette a jegyet, de élelemre már alig jutott pénze. Mikor elfogyott az elemózsiája, néhány napi koplalás után, miközben nézte mások miként falatoznak, kifakadt az egyik pincérnek, hogy mosogat, takarít csak valamit ehessen. A felszolgáló csak annyit kérdezett: Jegye van? Mert ha igen, az a teljes ellátást is tartalmazza.

Bátorítson ez bennünket is, akik a ’mennyei hajóba’ szálltunk be, hogy Jézus halála biztosíték, hogy minden nap gondoskodik rólunk, és célba juttat minket.

Ahogyan Pál apostol fogalmaz:
„Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.” (Zsid. 13:8)

kedd, szeptember 22, 2009

Az ÚR házában
 
„Mert jobb egy nap a te tornáczaidban, hogysem ezer másutt; inkább akarnék az én Istenem házának küszöbén ülni, hogysem lakni a gonosznak sátrában.”

Zsoltárok 84,11.


25 évvel ezelőtt történt, amikor bevonultam katonának. A kiképzés 1 hónapig tartott és ez időszak alatt senki sem mehetett haza. Rossz volt, hogy nem láthattam feleségemet, szüleimet, testvéreimet, de talán még ennél is rosszabb volt, hogy nem mehettem imaházba! Emlékszem, milyen szomorú voltam szombatonként, amikor arra gondoltam, hogy vajon most mi történhet a gyülekezetemben?! Igyekeztem nem tenni semmi olyat, ami megrontaná a szombatot, de mégis nagyon hiányzott a testvérek jelenléte….


Azóta már jó néhány év eltelt, de a mai napig bennem van e vágy, amit a zsoltáríró megfogalmaz. Akárhol járok a világban, szombaton a lehető legtermészetesebb, hogy elmenjek Isten házába! Ha nem is értem a nyelvüket, mégis csodálatos érzés, hogy egy családba tartozunk, egy a szombatiskolánk, egy a hitünk, egy a reményünk…. Isten világszéles népének a tagjai vagyunk és ez mindennél többet ér!


Mégis, hogyan fordulhat elő az, hogy nem megyünk el alkalmanként a gyülekezetbe?
Mi lehet az oka, hogy szombaton otthon maradunk?


Tudom, az élet nagyon bonyolult! A gazdasági válság hatása, a kihívások, amelyek nap, mint nap érnek bennünket, az élet nehézségei, amelyek ránk nehezednek… Sajnos, ezeket a gondokat még szombaton sem tesszük félre! És hát az is előfordulhat, hogy szombat reggel az a kísértés ér bennünket, hogy otthon maradjunk…. Olyan jól esik még egy kicsit ágyban maradni! Elvégre otthon is olvashatom a Bibliát, nemde?
Bizonyára ezer okot tudunk sorolni, hogy miért ne menjünk el a gyülekezetbe, de úgy tűnik, a zsoltáríró másképp gondolkodik… Kívánkozik lelke Isten házába, úgy érzi, hogy mindennél fontosabb, hogy el is menjen! Nincs az a földi érték, amely eltéríthetné szándékától, hogy ott legyen Isten jelenlétében. Úgy érzi, erőről-erőre jut, és ez egy olyan feltöltekezés, amely sehol sem tapasztalhat meg.


Ha szívünkben ott van a vágy, hogy Istennek szolgáljunk, akkor már vasárnap elkezdjük a készülést a szombatra! Ha egész héten azon gondolkodunk, hogyan tudnánk örömet szerezni testvéreinknek, akkor nem szombaton az istentisztelet kezdése előtt kell „vadászni” valakit az óravezetőnek, hogy szavaljon, vagy énekeljen valamit, hanem ekkorra már lélekben mindenki elkészült a szolgálatra, és ez örömet jelent neki, és a hallgatóságnak is! Amikor a Gyülekezet minden tagja azon „mesterkedik”, hogyan lehetne az Úr napját még boldogabbá tenni, akkor betöltöttük küldetésünket. Szent légkör veszi körül életünket és az Úr Házát, ahová szívesen eljönnek barátaink is! Meg fog látszani rajtunk, hogy Megváltónk közelében voltunk és az, hogy egy olyan helyre járunk, ahol mindenki felüdül….
Ezen a reggelen keressük a kapcsolatot Istennel úgy, mint még soha! Határozzuk el, hogy életünk minden pillanatában Őt magasztaljuk. Készüljünk úgy a szombatra, hogy az a menny előíze lehessen, és általunk még sokat megismerhessék Istent….


Kormos Tivadar

hétfő, szeptember 21, 2009

Egy éves a Reggeli Dicséret Blog!


Istené a dicsőség, az íróké a köszönet, az olvasóké legyen az áldás!
Védelmet ígér az Úr

„Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhová mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítettem, amit megígértem neked.”

Mózes 1. könyve, 28:15

Ahhoz, hogy ne értsük félre Isten szavát, sokkal nagyobb rálátással kell néznünk egy-egy ígéretet. Jelen estben én visszamennék egészen a 12. fejezet első verseihez: (1Móz. 12.1-4a) „Az ÚR ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége. Abrám elment, ahogyan azt az ÚR mondta neki…”

Az emberiség történetének még az elején vagyunk. Ádámtól és Évától kezdve kis túlzással név szerint ismerjük az embereket. Túl vagyunk a bűneseten, a gonoszság és a gonoszok elszaporodásán és az özönvízen. Majdnem elkészült a bábeli torony, az emberek szétszéledtek a földön.
Noé egyik fiának, Sémnek a nemzetségét olvasva (1Móz. 11. fejezet) találkozunk először Abrám (később Ábrahám) nevével. A családfa részletezése után találjuk Abrám elhívásának történetét.

Isten elhívott egy embert, akivel különleges terve volt. Nagy nép atyjává szerette volna tenni. Isten a bűnnel fertőzött világban egy népet akart magának, akik őt tartják a Mindenható Istennek, akik őt követik, imádják, neki szolgálnak. Isten szövetséget kötött Ábrahámmal, melyben biztosította áldásáról, és arról, hogy ő is Isten áldásának közvetítője lesz.
Az áldás és az ígéretek tovább szállnak Izsákra, a megígért késői gyermekre, majd Izsák és Rebeka gyermeke, Jákób lesz az áldás további hordozója. Ezek az ősatyák egyszerre voltak hazug és csaló emberek, ugyanakkor hithősök és példaképek.

Isten szuverén joga, hogy kit milyen feladattal bíz meg. Ő dönti el mikor, hová küld valakit, és milyen helyzeteket tervez útjába, melyekkel próbára teszi. Egy dolgot mindenképpen látni kell. A szövetségnek két fele van. Isten állja a szavát, az ember nem mindig. Isten áldást ígér, de az a döntés, a hit a mi részünk. Ha Ábrahám elbukik hitpróbájában, ha Jákób nem fogadja el Isten szövetségét és nem tesz fogadalmat Istennek, akkor ők sem élvezik minden körülmények között Isten oltalmát.

Bár Jákób visszatérhetett hazájába, meg kellett vívnia a maga harcait becsapott testvérével, Ézsauval, saját lelkiismeretével és végül Istennel. Győzött a küzdelmeiben és nem állt útjába Isten tervének. Isten nem üdvösségre és örök életre választotta ki (bár nyilvánvaló Isten szándéka), hanem feladattal, küldetéssel látta el, és ehhez adta ígéretét.
Ha Isten útján járunk, velünk marad és megoltalmaz. Ebben bízhatunk.

vasárnap, szeptember 20, 2009

Béketűrés


„De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.”
Rómabeliekhez írt levél 5:3-5


„Meg tudom csinálni” - biztattam magam a fekvenyomó padon a száz kilós súly alatt. Két dolog volt, ami aggasztott. Két szempár kísérte figyelemmel, hogy küzdök a súllyal: a sógorom és bátyja. Ők nagyon sportosak – ők vittek el magukkal edzeni -, és féltem, hogy leégek. A másik problémám az volt, hogy már vagy tíz éve nem edzettem, és akkor is csak nyolcvan kilóig jutottam... Visszagondoltam minden tanácsara, amit fiatal koromban a testépítő mesterektől hallottam. Hogyan vegyük a levegőt és fújjuk ki, hogyan koncentráljunk, hogyan képzeljük el a végeredményt, és így tovább. Egyetlen gondom volt, hogy a győzelemtől elválasztott az az ötven centi!


Pál, aki a megigazulásról és a hívő győzelméről beszél egészen ezen versekig, tudatában van annak a néhány hiányosságnak, ami az örök léttől elválaszt: „Őáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében.” - írja a második versben. Ha szabad az út a kegyelemhez, és a dicsőség várományosai vagyunk, akkor mégis miért a problémák a hívő életében? Miért a nehézség és miért a könny? Miért verték meg, űzték el, börtönözték be Pált? Dicsekedni a kegyelemmel és a reménnyel, pedig az élet inkább arról szól, hogy nincsen különbség a keresztény és a szomszédja bajai között?


A bajok között nincs is, de nagy baj, ha a két ember között sincsen. A keresztény ember ugyanis Pállal együtt látja a reményteli cél mellett az ösvényt is, ami oda vezet. Ez a megpróbáltatás – állhatatosság – kipróbáltság – reménység lépcsői, melyek Istenhez vezetnek. Istennél ugyanis a cél megvan, csak épp nekem is el kell készülnöm! Ez az, amiért Pál életében a nehézségeket is a dicsekedés kategóriájába sorolja. Hiszen ezen az úton keresztül válik valósággá a mennyei jellem.


El kell áruljak valamit! Nem is tudtam, hogy mekkora az a súly amit emeltem. Utólag derült csak ki, és szinte el sem hittem, hogy sikerült megemelni. Bárcsak az életben is hasonló történne! „Nem gondoltam volna, hogy ennyit kibír a hitem!” - mondanánk a próbák után. Ha pedig benne vagyunk a megpróbáltatásokban, akkor tegyünk meg mindent a győzelemért, hiszen az az ígéretünk van, hogy nem tesz Isten ránk nagyobb terhet, mintsem amit el tudunk hordozni.