szombat, március 21, 2015

Üzenet az ellenségemnek


„De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem! Ne örülj, én ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én világosságom!”

Mikeás 7:7-8

Most azt hiszed, hogy legyőztél, hogy nem maradt már senkim, mert mindenkit elfordítottál tőlem. Igaz, jól játszottál. Kihasználtál minden lehetőséget. Ami félreérthető volt, arra lecsaptál. Kiforgattad a szavaimat, szíven szúrtad vele az ismerőseimet. Aki nem kedvelt eddig sem, könnyen tetted ellenségemmé; aki közömbös volt, annak csak a negatívumaimat mutattad, hogy elforduljon tőlem. Ügyesen használtad ki a gyengeségeimet. Tudtad, néha megjegyzem a rosszat. Ha valaki árt nekem, azt tartogatom, bezárom, gyűjtögetem. Addig lapátoltad rám a sok szennyet, míg végül minden robbant, amit elfojtottam addig. Az pedig pusztító. A haragom most is gyilkolt, megölte a szeretetet a kapcsolataimban. Ezért lettek hideggé az éjjeleim. Egyedül maradtam. Egyértelmű, hogy nem láttam tisztán. Mindenkit okoltam, akit csak lehetett, hibáztattam, mert nem láttam magamat. Nem láttam, hogy minden jogosnak vélt panasszal belém csepegtetted a kételyt, pusztítottad a bizalmat a többiek iránt. Egészen addig, míg végül senkiben sem bíztam már. A véleményem megvolt mindenről és mindenkiről. Hibás volt mindenki, aki élt és mozgott és a csapda bezárult. Ebben a sötétségben aztán megmutattad nekem az igazságot: önmagam nyomorultságát, hogy kétségbeesésbe taszíts. Amikor belülre néztem, amikor a valódi arcom láttam, megrettentem. Sohasem voltam annyira elveszett, mint akkor, azon az éjszakán. Igen, komolyan gondoltam, hogy itt a vége. De volt valaki, akire nem számítottál! Nem gondoltad, hogy van még Valaki, akinek még fontos vagyok. Akit nem érdekelnek a hibáim, a bűneim. Aki úgy szeret, ahogy vagyok, aki elfogad, még azelőtt, hogy tettem volna valamit. Pedig pontosan Ő volt, aki megszabadított engem a kezedből. Miatta fejeztem be az önmarcangolást. Az ő szeretete segített, hogy elfogadjam magam, hogy megtanuljak bocsánatot kérni! Mióta belépett az életembe könnyebb, mert rajta keresztül látok másokat és azóta újra ÉLEK!

péntek, március 20, 2015

Kit látsz?

Kit látsz? Kit mutatsz be?
„Jézus így kiáltott: Aki hisz énbennem, nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem. És aki lát engem, az azt látja, aki küldött engem. Én világosságul jöttem e világra, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon sötétségben.” János evangéliuma 12. rész 44-46.
A ma reggeli Igéből több gondolatot is ki lehetne emelni, de számomra most a legmeghatározóbb ez a rész: aki engem lát, vajon látja-e bennem azt, aki elküldött engem? Jézus tökéletesen bemutatta az Atyát. És vajon én mennyire mutatok helyes képet arról a Jézusról, akinek a szolgálatában állok?
Mert, hogy ez lenne a feladatom. Helyesen bemutatni, képviselni Őt. Sajnos itt igen sokat hibázunk. Amikor épp úgy szidom az épp aktuális politikai rendszert, mint a környezetem, amikor hangosan panaszkodom anyagi gondjaim miatt, amikor figyeljen már rám mindenki, mert nekem itt fáj, meg ott fáj, amikor csupán vallásos vagyok, de messze nem keresztény, akkor vajon hogyan képviselem Azt, aki elküldött engem? Elmondható-e ezekben a percekben, hogy Jézus szolgálatában állok? Hogy Ő az, akire figyelek, Tőle várom a megoldást, Őt kérem imában változásért, persze a magam részét megtéve, nem mástól várva. Merthogy ezt jelenti az Ő képviseletében élni ezen a földön. Vajon útjelző tábla vagyok a világnak, vagy zsákutca-jelző? Jézus világosságot hozott a sötét világba. És én? Tovább sötétítem a sötétséget, vagy apró gyertyákat gyújtok? Merthogy inkább ez lenne a feladatom.

Hívlak, legyünk igazi keresztények! Elég volt már abból, hogy ilyen vagy olyan vallás tagja vagyok! Elég volt az álkereszténységből. Mutassuk be a világnak Azt, aki a megoldást hozza! Isten azért küldött el ebbe a sötét világba, hogy világosságot vigyünk azok életébe, akik még a sötétségben botorkálnak. Segítsünk nekik, hogy ne maradjanak a sötétségben. És tudod, itt is érvényes, hogy az, aki mást felüdít, maga is felüdül!

csütörtök, március 19, 2015

Jézus igáját felvéve

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű.”
Máté evangéliuma 11. fejezet 28-30.

Tizenéves koromban sok cserkésztáborban vettem részt. Már pár nappal a gyerekek érkezése előtt kimentünk a táborhelyre, hogy kiépítsük a törzs körletét. A hatalmas katonai sátrakat és félmázsás ládákat nemritkán kocsival megközelíthetetlen helyekre kellett elcipelnünk, meredek leejtőn le, sűrű erdőn átvágva. Még most is emlékszem, hogy porzott a vaskos ponyvaköteg, amikor megkönnyebbülve ledobtuk a vállunkról. Másnapra olyan izomlázzal ébredtünk, hogy alig tudtunk megmozdulni, de a neheze csak most kezdődött. Miután megérkeztek a gyerekek, reggel 7-től este 10-ig folyamatosan figyelnem kellett a felelősségemre bízott 8-10 gyerekre, utána pedig 11-ig, vagy még tovább a vezetők összeültek, hogy megbeszéljék a következő nap programját. Majd az utolsó napon mindent el kellett tüntetni, amit nagy nehézségek árán megépítettünk. Miután egy ilyen cserkésztáborból hazaérkeztem, gyakran 12 órát aludtam egy huzamban, hogy kipihenjem magam.
Egy ilyen fizikailag megterhelő cserkésztábort ki lehet aludni, de hogyan piheni ki az ember a lelki fáradságot? A hatalmas katonai sátorponyvákat le lehet dobni a vállunkról, de hogyan szabadulunk meg a lelki terheinktől? Sértettség, bűntudat, gyenge önértékelés, sikertelenség, egyedüllét, meg nem értettség – mind olyan teher, amit nem lehet csak úgy ledobni. És mivel teher, amit állandóan magunkkal cipelünk (iskolába, munkahelyre, sőt az otthonunkba is), lelkileg elfáradunk, olyan fáradsággal, amin még 14 óra alvás sem segítene.
Jézus azonban hív minket: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve…” És mi jövünk. Jövünk az imaházba, jövünk az imaórákra, jövünk az áhítatokra, de sokszor még sem könnyebb. A teher még mindig a vállunkon nehezedik.
Olyan ez, mint amikor a poros úton egy idős meggörnyedt öregasszony igyekszik hazafelé a rőzsegyűjtögetésből. Arra hajt a szekerével az egyik falubeli, és odaszól a baktatónak: „Héj, öreganyám, pattanjon föl ide mellém a bakra! Könnyebb lesz itt az út hazáig.” Az idős asszony megköszöni a felkínálást, és ha nem is pattan, de lassan fölkászálódik a szekérre. Mikor már mennek egy ideje, a hajtó észreveszi, hogy az asszony még mindig a vállán tartja a köteg rőzsét. „Rakja le már azt a rőzsét öreganyám! Nem lesz annak semmi baja.” Az asszony önfeláldozó hangon így válaszol: „Dehogy teszem édes fiam! Ha már segített, legalább a rőzsémmel legyen könnyebb a szekere.”
Nem ér semmit, ha Jézushoz megyünk ugyan, de közben nem vagyunk hajlandóak megszabadulni nyomasztó terheinktől. Amikor Jézus arról beszél, hogy „vegyétek magatokra az én igámat”, tulajdonképpen azt mondja, engedjük el a terheinket, másképp nincs helye az igának. Ne féljünk attól, hogy csöbörből vödörbe kerülünk, mert Jézus igája nem súlyos, hanem „boldogító” és „könnyű”.
A mai nap is csak Jézus „terhe” szabadíthat meg saját terheidtől. Bízz benne, és engedd el a „rőzsédet”…

szerda, március 18, 2015

Hittel kérve, megbocsátva



„Azért mondom néktek: Amit könyörgéstekben kértek, higyjétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktek. És mikor imádkozva megálltok, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van; hogy a ti mennyei Atyátok is megbocsássa néktek a ti vétkeiteket.”

 (Márk evangéliuma 11. fejezet24-25. vers)

Mindannyian tudjuk, hogy az imádság teljesülésének elengedhetetlen feltétele, a hit, melyről sokat beszéltünk már. De mi a helyzet a megbocsátással? Ez már kényesebb terület.

„Jézus azt tanítja, hogy Isten csak úgy adhat bűnbocsánatot, ha mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Csupán Isten szeretete az, ami bennünket hozzá vonz, s ha ez az erő a szívünket érintette, az szeretetet kell, hogy ébresszen bennünk embertársaink iránt is.

Aki nem hajlandó megbocsátani, önmaga elől zárja el azt a forrást, amelyből egyedül nyerhet isteni irgalmasságot. Sohase gondoljuk, hogy jogunk van a megbocsátást visszatartani azokkal szemben, akik bennünket megsértettek, mert az ellenünk elkövetett igazságtalanságaikat nem akarják beismerni.

A megbocsátás sokkal többet jelent, mint azt sokan gondolják… A megbocsátás túláradó szeretete átalakítja a szívet. Dávíd tényleg tapasztalta ezt, amikor így imádkozott: „Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem.” (Zsolt.51:12)

Máshol pedig így szól: „amilyen messze van a napkelet a napnyugattól, oly messzire veti el tőlünk a mi vétkeinket.” (Zsolt.103:12) Isten Krisztusban önmagát áldozta vétkeinkért. Elszenvedte a kínos kereszthalált, hordozta a bűn terhét, mint „igaz a nem igazakért.”

„Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasak, megengedvén egymásnak, miképpen az Isten is a Krisztusban megengedett nektek.” (Ef.4:32).

Hagyjátok, hogy Krisztus, az isteni élet bennetek lakozzon, s általa mennyei szeretet nyilatkozzék meg bennetek! Ez ad a kétségbeesetteknek reménységet, s a bűnök terhétől görnyedt lelkeknek mennyei békességet.

Ha Istenhez közeledünk, csak úgy nyerhetünk bűnbocsánatot, ha mi is készek vagyunk irgalmasságot cselekedni.” (E.G.White; Gondolatok a hegyibeszédről 100-102.o.)

kedd, március 17, 2015

Hálaadás felsőfokon!



Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr!

Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk.


126. Zsoltár 2. és 3. verse















Ennek a zsoltárnak ezek a bevezető gondolatai a babiloni fogságból való szabadulásra emlékeztetnek. A nagy Szabadító közbelép akkor, amikor az ember már nem gondolná, hogy van valamilyen megoldási lehetőség.

Fontos a hála! Tudni azt, hogy a szabadulás, az nem önerőből történik. Sajnos az emberi büszkeség sokszor nem enged hálát mondani. Van egy ének, aminek a címe: „Hálát rebegek”, amit sok szeretettel ajánlok mindenkinek figyelmébe.

Ne engedjük, hogy bármi is visszatartson a hálaadástól. Ha egy nagy kő esik le a szívünkről, vagy megoldottunk egy nehéz feladatot, fellélegzünk, és azt mondjuk: „köszönöm Atyám!” Ugye nem is olyan nehéz!

Kedves olvasók, őszintén kérlek benneteket, hunyjátok be egy picit a szemetek (legyetek nyugodtak, ez alatt pár másodperc alatt semmiről nem fogtok lemaradni sőt, gyarapodni fogtok) és gondolkozzatok el azon, hogy miért vagytok hálásak! Ha van rá lehetőség, akkor kérlek, ami eszesbe jutott, vesd papírra, tedd a táskádba vagy a kabát zsebedbe és ne felejtsd el, hogy mit tett érted az Úr!

Ha értjük azt, hogy az Isten mit tett értünk, akkor boldog lesz életünk. Talán túl könnyűnek hangzik, talán most egyesek azt mondják, mit tudok én az ő nehézségeiről és igazuk van, de nem a boldogság forrását keressük? Ha tudnánk honnan származik az örök boldogság, akkor nem ott időznék sokat? Igen, vannak nehéz helyzetek, de sokkal nagyobb az öröm, amikor megszabadulunk attól!

Drága barátom, imádkozom azért, hogy megszabadulj a terheidtől és fogadd azt hálaadással, mert az igazi öröm, a hálaadással kezdődik!