Hittel kérve, megbocsátva
„Azért
mondom néktek: Amit könyörgéstekben kértek, higyjétek, hogy mindazt
megnyeritek, és meglészen néktek. És mikor imádkozva megálltok, bocsássátok
meg, ha valaki ellen valami panaszotok van; hogy a ti mennyei Atyátok is megbocsássa
néktek a ti vétkeiteket.”
(Márk evangéliuma 11. fejezet24-25. vers)
Mindannyian tudjuk, hogy az imádság
teljesülésének elengedhetetlen feltétele, a hit, melyről sokat beszéltünk már.
De mi a helyzet a megbocsátással? Ez már kényesebb terület.
„Jézus azt tanítja, hogy Isten csak úgy adhat
bűnbocsánatot, ha mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Csupán Isten
szeretete az, ami bennünket hozzá vonz, s ha ez az erő a szívünket érintette,
az szeretetet kell, hogy ébresszen bennünk embertársaink iránt is.
Aki nem hajlandó megbocsátani, önmaga elől zárja
el azt a forrást, amelyből egyedül nyerhet isteni irgalmasságot. Sohase
gondoljuk, hogy jogunk van a megbocsátást visszatartani azokkal szemben, akik
bennünket megsértettek, mert az ellenünk elkövetett igazságtalanságaikat nem
akarják beismerni.
A megbocsátás sokkal többet jelent, mint azt
sokan gondolják… A megbocsátás túláradó szeretete átalakítja a szívet. Dávíd
tényleg tapasztalta ezt, amikor így imádkozott: „Tiszta szívet teremts bennem,
óh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem.” (Zsolt.51:12)
Máshol pedig így szól: „amilyen messze van a
napkelet a napnyugattól, oly messzire veti el tőlünk a mi vétkeinket.” (Zsolt.103:12)
Isten Krisztusban önmagát áldozta vétkeinkért. Elszenvedte a kínos
kereszthalált, hordozta a bűn terhét, mint „igaz a nem igazakért.”
„Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasak,
megengedvén egymásnak, miképpen az Isten is a Krisztusban megengedett nektek.”
(Ef.4:32).
Hagyjátok, hogy Krisztus, az isteni élet bennetek
lakozzon, s általa mennyei szeretet nyilatkozzék meg bennetek! Ez ad a
kétségbeesetteknek reménységet, s a bűnök terhétől görnyedt lelkeknek mennyei
békességet.
Ha Istenhez közeledünk, csak úgy nyerhetünk
bűnbocsánatot, ha mi is készek vagyunk irgalmasságot cselekedni.” (E.G.White;
Gondolatok a hegyibeszédről 100-102.o.)
