szombat, április 26, 2014

Óceán partján



"Vajha figyelmeztél volna parancsolataimra! olyan volna békességed, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tenger habjai;"

Ézsaiás 48:18

Sétálok a parton kagylóhéjakat gyûjtve és közben a tenger zúgását hallgatom. Kevés olyan zaj van, mint ez, ami ennyire le tudja csendesíteni a lelkem. Elgondolkodom azon, hogyan keletkezik e végtelen ismétlõdès.

Lassan, számunkra észrevétlenül forog a Föld. A hold, a kegközelebbi égitest tömegvonzása hatással van az óriási víztömegre. A nappal és az éjszaka, valamint az éghajlati változások miatt is a hideg levegõ a meleg levegõ felé igyekszik ès én érzem, hogy fúj a szél, mozdítja a hullámokat a làbam alatt, ahogy belelépek. A sodrás mozdít mindent, ami a fenéken pihent; törött csigaházat, elhagyott rákpáncélt, kavicsokat, a korallok kisebb-nagyobb törmelékét, apró állatokat, halat, medúzát és persze homokot, nagyon sok homokot. A hullámok nem egyenletesek, nem egyformák. Az egyik magasabb, a màsik alacsonyabb. Emez erõsebb, szinte ledönt és beterít; amaz csak a térdemet nyaldossa és csak a permet éri el az arcom sós ízt hagyva a számban. Êrdekes, hogy még az irányuk is különbözõ. Végül azonban mindegyik kifut a parti fövenyre, hogy lelassulva, óvatosan húzódjon vissza az apró homokszemcsék között, maguk után hagyva valami, messzirõl idehozott apró bogyót, kókuszdiót, pálmalevelet. Mennyi minden történik azért a természet törvényeinek engedve, hogy végül a kavargó káoszból kiemelkedjen és szárnyaljon egy, a lélegzetvételre emlékeztetõ hang, ami nyugalmat teremt az ember belsejében!

Ilyen az Isten szava is. Törvényként magasodik ki világunk morális összevisszaságából és békét és állandóságot teremt szívünkben a neki való engedelmesség.

péntek, április 25, 2014

Máté party - avagy - a kívülálló beljebb kerül



Egyre jobban utálom, amit teszek! Pedig már régóta űzöm ezt a furcsa munkát. De nem bírok kiszállni belőle. Valahogy mindig győz a PÉNZ – és képtelen vagyok elszakadni tőle. Ezeknek itt halvány fogalmuk sincs, mennyit sikerült már összeharácsolnom az évek alatt. Néha valami hangosan kiabál bennem, hogy ezt már tényleg ne tedd! Hagyd abba! De aztán újból csak győz a pénz. Így vegetálok itt nap, mint nap – egyre több megvető pillantást elviselve.
Aztán egyszer valaki megállt az asztalomnál. Rá se néztem. Már épp mondani akartam neki az összeget, amikor megelőzve engem, így szólt:
-         Kövess engem!
Nem tudom, mi húzott fel a székemből, szótlanul engedelmeskedtem. Elindultam utána. De aztán gondoltam egy nagyot, megelőztem a csoportot és házamba invitáltam őket.
Jöttek. Elöl Ő, aki megszólított, mögötte a tanítványai, majd az írástudók, farizeusok. Azt hittem, a föld alá süllyedek, amikor hallom, amint a hátam mögött népem vénei morognak, hogy a Mester bűnösökkel ül asztalhoz.
Meg sem mertem mukkanni. Vártam, vajon mi történik most. Nem a megszólított tanítványok válaszoltak, hanem maga a Mester.
„Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek!” 
„Nem az igazakat hívogatni jöttem, hanem a bűnösöket – a megtérésre!”
Máté 9:9-13.
Ebből én azt vettem ki, hogy bár bűnös vagyok, de valahogy mégis nekem jobb, mint azoknak, akik egészségeseknek, tökéletesnek gondolják magukat.
Kezdtem egyre élesebben látni bűneimet. Hogy érezhettem jól magam ennyi éven át? Mennyi embert becsaptam! Veszekedtem! Durva voltam! Kiabáltam! Mindent, egész életemet a pénzen keresztül vizsgáltam: - megéri ez nekem? Nem éri meg? Aztán mindig a pénz győzött.
S most, hogy a Mester felnyitotta szememet, megutáltam egész eddigi életemet.
Tiszta lapot kaptam! Boldog vagyok! Felszabadult!
Nem hinném, hogy Te mélyebben lennél, mint ahol én voltam. S ha nekem lehetett – mért gondolnád, hogy neked nem sikerül.
Nézz föl!
Indulj el! Nevezd nevén bűneidet!
Ő hív, Ő vár! Képes megtisztítani, új lehetőséget adni!
Engedd be Őt életedbe! Vele a legbelső körbe kerülhetsz!

csütörtök, április 24, 2014

Kőszikla, oltalom

„Csak Istennél csendesül el lelkem,
tőle kapok segítséget.
Csak ő az én kősziklám és szabadítóm,
erős váram, nem ingadozom sokáig.”
Zsoltárok könyve 62:2-6


A zsoltáros egy igen válságos élethelyzetben írta művét. Olyan emberek vették körül, akik szemtől szemben csak hízelegni tudtak, a háta mögött azonban hazugságokat terjesztettek róla. Ezek az emberek arra törekedtek, hogy Dávidot kifúrják pozíciójából, sőt egyesek a halálát kívánták (4-5. versek).
Vajon hogyan mondhatta Dávid egy ilyen nyomasztó élethelyzetben, hogy a lelke elcsendesült? Lehet, hogy az i.e. 10. században el lehetett csendesedni, de abban a korban, amikor 70-80 decibeles zajszennyezés vesz körül nap, mint nap, aligha – vethetjük a zsoltáríró szemére. Forgalmas utak mellett lakunk, hangos tömegközlekedési eszközöket használunk, de még a metrón mellettünk ácsorgó fülhallgatójából kiszivárgó duc-duc zene se hagy nyugton minket. Iskolában, munkahelyen emberek tucatjai, vagy akár százai vesznek körül, és mindenki mondja a magáét. Annyira megszoktuk ezt, hogy mikor este hazaérünk, szinte nyomasztóvá válik a viszonylagos nyugalom, és hogy véletlenül se váljon fülsüketítővé a csönd, már nyúlunk is a távirányítóhoz, hogy a TV, vagy rádió megadja a szükséges alapzajt. Annyira megszoktuk mindezt, hogy szinte létezni sem tudunk az agytompító zúgás nélkül, addig sem kell az élet problémáinak fejünkben zakatoló gondolatait hallgatni.
Mint egy pohár vízre a sivatagban, olyan nagy szükségünk van a csöndre. Máskülönben hogyan lehetne megkülönböztetni Isten szavát a többi hangtól? Időről időre vállalni kell a magányt, az elvonulást, a csöndet, hogy csak Istenre fókuszálhassunk. Ilyen Isten-élményt nyújthat egy biciklizés, egy naplemente megcsodálása, egy magányos erdei séta, vagy akár a kályhában ropogó tűz hangja. Ezek a tapasztalatok oly mértékben föltöltik az embert, hogy idővel megtanul a legnagyobb zaj közben is „elcsöndesedni” és meghallani Isten üzenetét.
Egy történet szerint egy indián fehér bőrű barátjával sétált egy zsúfolt, forgalmas amerikai nagyvárosban. Az indián egyszer csak mutatóujja fölemelésével megszakította a beszélgetést, majd halkan ezt kérdezte a társától:
– Pszt! Hallod ezt?
– Mit? – kérdezte a barátja.
– Hát a tücsökciripelést.
A sápadt arcú meglepődve nézett indián barátjára, aki egy falréshez vezette őt. Benéztek, és valóban ott ciripelt a tücsök.
Az fehérbőrű ember a nevetés és a fölháborodás közötti hangon ezt kérdezte:
– Hogy voltál képes ezen a zajos utcán meghallani ennek a tücsöknek a ciripelését?
– Egyszerű – válaszolt az indián – figyelj csak!
Majd elővett egy pénzérmét, földobta a levegőbe, és amint az a földre esett, az utca összes járókelője a hang irányába fordította tekintetét.
– Látod! – mondta az indián – Mindenki arra figyel, ami fontos neki.

Keressük a csöndet, hogy megtanuljunk Istenre koncentrálni. Koncentráljunk Istenre, hogy megtanuljunk az élet zajában is elcsöndesedni.

szerda, április 23, 2014

Úr az egész világ felett



„Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem.”
(139. Zsoltár 9-10. vers)

Ahányszor elolvasom a 139. zsoltárt, vegyes érzelmek töltenek el. Egyrészt oly gyönyörűen fejezi ki Dávid Isten mindenhatóságát;

„Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram!” (2-4.vers)

Másrészt, ott van annak megnyilvánulása, hogy a bűnös ember természet velejárója, hogy megriad és menekül a tiszta, a tökéletes, a mindent tudó Isten elől. „Hová menjek a te lelked elől és a te orcád elől hova fussak?” (7.vers)

Bizony ez a zsoltár úgy mutatja be a világmindenség királyát, mint olyan uralkodót, aki nem erőszakkal hódít birodalmakat, hanem aki ajándékaival, csodáival, szeretetével bebocsátást várva ott áll szívünk határállomásánál.

Ezért a ma kérdése nem az, hogy Isten az egész világ felett uralkodik-e, vagy sem, hanem, hogy engeded-e, hogy Úr legyen a te szívedben is.

Így arra kérlek; Ne menekülj tovább! Inkább kérdd Dáviddal együtt: „Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet!” S milyen az én szívem?

A BIRODALMAM

Lélek, én lelkem, hogyha ismernélek!
Ha bejárhatnám a határidat!
- Neki indulok s olyan szövevényes...
a folyamain nincsenek hidak. -
Ha ismernélek, s tudnám, mihez kezdjek!
Mélységeidből titkok integetnek.

Lélek, én lelkem, mért vagy nyughatatlan?
Megfélemlítőn zúgsz, morajlasz folyvást.
S én idegenül önbirodalmamban,
remegve tartom kezemben a kormányt.
Koldus királyod, mit tegyek veled?
Merre keressek segítő kezet?

Lélek, én lelkem, hol van az a Mester,
Ki téged ismer, minden titkodat?
Aki zúgó folyamaidon által
hidat fénylő szivárványból vonat...
Ó, jöjjön, akár zúgó harsonával,
akár simogatóan, csendesen:
én koronámat lábához teszem.
/Túrmezei Erzsébet/

kedd, április 22, 2014

Ne tartson vissza a nehézség!

"Aki mindig csak a szelet figyeli , nem vet, és aki csak a fellegeket lesi, nem arat." Prédikátor könyve 11,4

Wellington hercege egyszer jelen volt egy tanácskozáson, ahol keresztény férfiak a pogányok közötti eredményesebb munkálkodás lehetőségeit tárgyalták. Amikor megkérdezték, mi a véleménye, vajon megéri-e a fáradságot és meghozza-e a befektetett költség a várt eredményt, az öreg katona így felelt: "Uraim, mi a menetparancsuk? Önöknek nem az eredményesség kérdését kell megvitatni. Ha helyesen olvasom, parancsuk így szól: "Elmenvén széles e világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek!" Uraim, engedelmeskedjenek ennek a menetparancsnak!" 
Krisztus minden idejével, erejével, lelkével az emberiség javán és áldásán munkálkodott. Teljes napokat szentelt a munkának és egész éjjeleket az imának, erőt gyűjtve, hogy győzedelmesen állhasson ellen a kísértőnek és hogy a nála oltalmat keresőkön segítsen. Mint ahogy az élő folyamot nyomon követhetjük a partjai mentén viruló zöld növényzet között, úgy láthatjuk Krisztust is irgalmas cselekedeteivel, amelyek lépten-nyomon jelzik útját. Amerre járt, nyomában egészség és boldogság fakadt. Oly egyszerűen beszélt az életről, hogy a kisgyermek is meg tudta érteni. Szolgálatra kész szelleme átterjedt az ifjúságra, akik átadták magukat szeretetteljes befolyásának, hogy segítsenek a szegényeken. A vakok és süketek örvendeztek jelenlétének. Szavai a tudatlanoknak és bűnösöknek az élet vizének forrását nyitotta meg. Áldását állandóan és bőségesen osztogatta: az örök élet összegyűjtött kincsei voltak Krisztusban: az Atya ajándéka az emberiségnek. Isten szolgáinak tökéletesen érezniük kell, hogy nem a saját magukéi, hanem mint Isten tulajdonai, pecsétjét és bélyegét viselik magukon. Krisztus áldozatának vérével behintve és a tökéletes odaszentelődés szellemében szánják el magukat arra, hogy Krisztus kegyelméből élő áldozatként adják át magukat Isten munkájára. 

Ellen G. White, Az evangélium szolgái

hétfő, április 21, 2014

Ölelésre várva

„Veled van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít. Boldogan örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked.” 
Zofóniás könyve 3:17


Egy embernek volt két fia. Mindkettőt egyformán szerette, de egyik fia úgy döntött, elkéri apja vagyonának felét és elindul, hogy saját maga fedezze fel a világot. Otthagyta a szülői házat és minden járható utat kipróbált. Egy ideig úgy tűnt, helyesen döntött, hogy eltávolodott attól az úttól, amit apja mutatott neki, de nemsokára rájött, hogy egyik út sem hozza el azt a lelki nyugalmat, amire vágyott. Sok gyötrődés és vívódás után úgy döntött, visszamegy édesapja házához. Megbánta, hogy otthagyta, hogy eltávolodott tőle. Vajon visszafogadja, megbocsát neki? Tudja majd úgy szeretni, mint előtte?

Eljött a találkozás pillanata. A fiú szégyenkezve, a földet nézve közelített apjához. Az apa magához ölelte, és azzal az öleléssel mindent elmondott: „Szeretlek, fiam! Már nagyon vártalak! Szívem majd kiugrik a helyéről. Úgy örülök, hogy hazajöttél!
Majd parancsot adott a szolgáknak, hogy készítsenek mindent elő az ünneplésre: hozzák ki legszebb ruháját, húzzanak gyűrűt a kezére, sarút a lábára, készítsenek ünnepi ebédet és kezdődjön a vigalom, mert hazajött az, aki messze volt.

Isten a mi édesapánk. Ő kész megbocsátani nekünk, kitárt karral vár, hogy átölelhessen. Vajon nem járunk-e mi is a magunk választotta úton? Nem távolodtunk-e el mennyei Apánktól?
Bárhol legyünk, bármerre sodort is az élet, bármilyen úton járjunk is, tudnunk kell: Ő velünk van, és képes megszabadítani kétségeinktől és attól, ami fogva tart.


Mennyei édesapád ma reggel is kitárt karral vár RÁD, hogy átölelhessen. Ne feledd: „erős ő és megszabadít”. Fogadd el kitárt karját, és öleld át!  Meglátod, „örvendezik majd feletted örömmel, újjáéleszt szeretetével, és ujjongva vigad fölötted, mintha ünnepet ülne.”

vasárnap, április 20, 2014

Az igazán fontos dolgok


„De az Úr ezt mondta Sámuelnek: Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt. Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.”
Sámuel első könyve 16:7

Mi van a szívedben húsvét reggelén? Mit vállalsz fel, és mit szeretnél rejtegetni? Mit éltél meg az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban, és azok milyen nyomot hagytak benned? Mi az, ami megterheli szívedet, és mi az, ami örömöt ad? 

Ma Jézus feltámadására emlékezünk. Arra, hogy Ő vállalta érted is a legnagyobb áldozatot, és meghalt. Meghalt a titkaidért, féltve őrzött, elrejteni vágyott hibákért, amiket nem akarsz , hogy bárki is megtudjon. Meghalt a múltadért, ami talán sötét, és jobb arról nem beszélni. Meghalt a jövődért, hogy lehessen, hogy élhess békében Istennel, a másikkal és önmagaddal. Meghalt mindazért, ami a szívedben van és feltámadt vasárnap reggelén.

Feltámadt, mert győzött, és feltámadt, hogy Te is győzhess. Feltámadt, hogy szívedben többé ne legyen a bűnnek, a rossz gondolatoknak, féltékenységnek, haragnak, gyűlöletnek hely, hanem az Ő szeretete tölthesse azt be. Feltámadt azért, hogy szíved soha ne érezzen többé félelmet Istennel szemben, hanem bátran, bizalommal fordulhass hozzá. Feltámadt, hogy átformáljon téged, hogy Vele új életet kezdhess, és ne kelljen azt sohase befejezned. 

Hát nézz fel ma reggel az égre, és zárd a szívedbe a reményt, a bizalmat, a szeretetet Isten és mások iránt. Mert ezek az igazán fontos dolgok.