Rejts el, Istenem!
"Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába"
Zsoltárok könyve 17. fejezet 8. vers
Emlékszem rá, milyen büszke voltam, amikor gyermekkoromban sikerült úgy elbújnom, hogy a többiek nem találtak rám - mégha egy idő után unalmassá is vált a helyzet. Most én játszok bújócskát a gyermekeimmel, és sokszor azt kell játszanom, hogy nem látom őket, pedig látom őket. Azt kell tettetnem, hogy az általuk kiválasztott búvóhely nagyon jól elrejti őket, még akkor is, ha kilóg a lábuk, vagy a szőke hajuk. Néha azt gyanítom, hogy tudják is, hogy látom őket, de mégis kitartanak a búvóhely mellett. Talán annak az érzete, hogy elbújtam, és hogy másoktól, netán egy képzeletbeli veszélytől rejtve vagyok, az önmagáért a bújócska értelme.
Felnőttként is néha úgy érzem, hogy szívesen elbújnék. Elbújnék a bajok és a problémák elől - persze utána mindig felgyűröm az ingujjat, és megoldom őket. Elbújnék a nehéz emberek elől - persze végül csak-csak előveszem a jobbik énem, és meggyőzöm őket is. Elbújnék szégyenteljes sikertelenségek elől - persze a végén azért igyekszem kiköszörülni a csorbát. Sok fordulat után megtanultam az életben, hogy akármi is legyen, ami egy pillanatra megrettent, frusztrál, vagy épp elkeserít, ezt a pillanatnyi biztonságérzet erősítő elbújást nagyon jól gyakorolhatom bárhol, bármikor. Elég annyit mondanom, hogy "Istenem, most rád van szükség!" Ilyenkor átérzem egy pillanatra, ahogyan Isten megnyugtatóan átölel, majd biztatóan megveregeti a vállam: és máris sokkal könnyebb bárminek is nekiveselkedni.
Azt hiszem, hogy jó is, hogy gyakorlom ezt az Istenbe való elbújást, ezt a belekapaszkodást. Egyszer még szükségem lesz rá. Amikor majd el kell számolnom, és a Vádoló rám önti életem minden szennyesét, hibáját és hiányosságát, akkor majd mindenképp szükségem lesz rá, hogy reflexből, teljes bizalommal csak úgy megszokásból odaugorjak Jézus mögé, és azt mondjam: "Megváltóm, most te következel!"
