Joe

”Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni.”

Galata 5,1

Morris Venden története alapján...

Joe volt a tízedik a sorban a rabszolgák között a piacon, de nem először történt vele mindez. Oly sok gazdája volt már, annyi gyapotföld fölött görnyedt már a tűző napon és túl sokszor érezte már a korbács ütéseit a hátán. Így hát dacosan az őt bámulók szemébe próbált nézni, de hiába, mert azok nem látták őt. Csak szálfa termetét, izmos karjait, idősebb kora ellenére is egészséges testét. De most azt akarta, hogy ez egyszer őt magát lássák, hogy ne az alkuszra figyeljenek, ne az üzletre. Felemelte fejét és kiáltozni kezdett egyenesen az arcukba:

- Nem fogok dolgozni! Értitek!? Hiába vesztek meg, ha agyon verettek is, akkor sem fogok dolgozni nektek!

A vásárlók először alig figyeltek rá. Ki veszi figyelembe egy nigger[1] szavát. De amikor egyre dühödtebben kiabált, ahogy megfeszítette a nyakát és úgy ordított, elképedtek makacs elszántságán. Ha nem lett volna megbilincselve, biztosan megijedtek volna tőle. Amikor rá került a sor, nem is volt egy jelentkező sem. Joe gúnyosan és elégedetten nézte őket. Aztán mégis megmozdult a tömegben valaki. Egyenesen a kikiáltóhoz ment és az árat kérdezte.

- Hé! Ember, mit csinálsz?! – kiáltott rá Joe – Úgy se fogok dolgozni neked! Hát nem érted?

De a gazda nem alkudott. Kifizette a szokásos árat, sőt még afelett is és a hajcsárok már vitték is Joe-t a szekérhez. Nem vették le a bilincset és be akarták tuszkolni a fogat hátsó részébe, de a gazda intett, hogy mellé ültessék fel a bakra és a láncot is oldják el.

- Akkor se fogok neked dolgozni! – morogta a csuklóját dörzsölve, de mintha elbizonytalanodott volna egy pillanatra.

A lovak lassan elindultak és ők szótlanul ültek egymás mellett. Joe lopott pillantásokkal szemügyre vette a gazdát. Szelíd tekintetében nyíltság tükröződött. Egyszerű ruhája tiszta volt, egyáltalán nem hivalkodó. „Rendes embernek néz ki” – gondolta –, „de akkor se dolgozok neki.” Egyre szebb vidéken jártak. A hegyek nem voltak meredeken csipkézve sziklaormokkal, a völgyek lankásak voltak, mindent friss, zöld fű borított. Tavasz volt és a fák, a bokrok virágaikban pompáztak. Egy tó mellett kanyarodtak le az útról, a széles ösvény egy kis, takaros házhoz vezetett. Virágillat volt a levegőben. A gazda megállította a lovakat és intett neki, hogy szálljon le.

- Hiába vettél meg, akkor sem fogok dolgozni neked, akármit is akarsz tenni velem.

Joe hangja meglepően szelídebb volt. A gazda szavai azonban még szelídebbek. Lágy zengő hangon mondta:

- Nem azért vettelek meg, hogy nekem dolgozz. Azt akarom, hogy szabad emberként élj. Ez a föld, ez a tó és ez a ház a tiéd, mert szeretném, ha boldog lennél.

Joe-t elöntötte az öröm, a boldogság. A meghatottságtól alig jöttek ki hangok a torkán, amikor végre megszólalt:

- Uram, szolgálni foglak, amíg csak élek.

A bűn rabszolgaságában éltünk eddig mindannyian, mint Joe. Rabjai voltunk rossz szokásainknak, kiszolgáltatottak voltunk a rajtunk uralkodó szenvedélyeknek. A rossz társaság is rávett minket amire csak akart, de Krisztus megszabadított bennünket. Nem akarunk többé bilincseket! Nem akarunk többé szégyent, gyalázatot! Ha valaki kényszerítene is arra, amit ezelőtt tettünk, mi nem tennénk, mert már nem azok az emberek vagyunk. Minket Krisztus tett szabaddá. Mi már szilárdan állunk a hitben, de soha többé a bűnös élet rabszolgapiacán.

---

[1] Az afroamerikai rabszolgákat becsmérlő kifejezés.