Önvizsgálat
(Korinthusi második levél 13. fejezet 5 .vers)
Sokszor gondolkodtam azon, milyen jó lenne visszamenni az időben és saját szemeimmel látni, átélni, ahogy az első században élt keresztények missziója nyomán a római birodalom egész területén robbanásszerűen jönnek létre gyülekezetek.
Milyen jó lenne hallani, ahogy Pál tanít, vagy, ahogy épp levelet diktál Timótheusnak, Titusznak, ahogy Apollós és Silás prédikál, ahogy Lídia, Szoszthenész, Epafrász, Onézimusz, Akvilla és Priszcilla, és a többi munkatárs saját tapasztalataikkal bizonyságot tesznek Krisztusról!
S milyen jó lenne beülni egy akkori gyülekezetbe! Részt venni egy korabeli istentiszteleten!
Vagy mégsem? Pál leveleit olvasva talán még Filippiben el lennék, de a galaták törvényeskedése, a thesszalonikaiak Jézus visszatérésével kapcsolatos tévtanításai, az efézusiak és a kolossébeliek gnoszticizmusa kioltja bennem az időutazás vágyát.
No, és ami a korinthusiakat illeti! Pártoskodás, erkölcstelenség, paráznaság, képmutatóskodás, a feltámadás tagadása, Pál személye elleni támadások… az ilyenekre tüzet kéne kérni az égből…
Hálát adok Uram, hogy a mi gyülekezetünkben ilyenek nincsenek! Vagy, ha vannak is, olyan jó, hogy én nem vagyok olyan, mint a…
S ekkor belém hasít az Ige: „Önmagatokat vizsgáljátok meg!” „Felismerhető bennetek Jézus lelkülete?”
Lehajtott fejjel csak annyit mondok: Uram, bocsáss meg, hogy olyan könnyen és olyan sokszor ítélkezem mások felett, miközben saját hibáimat, vétkeimet mindig kimagyarázom.
Uram, légy irgalmas nekem bűnösnek!
