Az Úr szent hegyén


"Ki mehet föl az Úr hegyére, és ki állhat meg szent helyén? Az ártatlan kezű, a tiszta szívű, aki nem sóvárog hiábavalóság után, és nem esküszik hamisan."


Kutatók szerint a 24. zsoltárt valamilyen örömteli alkalommal énekelhette a nép — egy megnyert csatát követően, vagy amikor visszaszerezték a felbecsülhetetlen értékű frigyládát ellenségeiktől — és végigolvasva nyilvánvalónak is tűnik ez. Egy emelkedett hangulatú, hálaadó zsoltárt olvashatunk itt, ahol a nép Istennek tulajdonítja a sikereit, aki mindenható, aki a nagy és dicső király, szemben a környező népek sikertelenségével és tehetetlen, hamis isteneivel. A nép hálás szívvel ünnepel, mert az ő Istenük nem olyan, mint azok a másik istenek. 

Lehet, hogy első ránézésre nem tűnik ki, de ha ismerjük egy kicsit is a kor kulturális hátterét, felismerhetjük azokat a motívumokat, melyekkel a zsoltár írója ezt a (Isten és istenek közti) különbözőséget emeli ki. Ott van példának okáért az első két vers, ahol a teremtés nyelvezetével ("ő vetette meg [a föld] alapját a tengereken, ő rögzítette a folyókon") mutatja be Isten nagyságát — szemben a kánaáni teremtéstörténettel, ahol kés istenség, Baál és Jam háborújának eredménye (egyfajta véletlen) a föld és az emberiség teremtése. Miért fontos ez? Mert a mi Istenünk — mondja Dávid — nem olyan, mint azok, hiszen a miénk mindenható. 

A harmadik és negyedik versben, a mai reggeli dicséret igéiben egy újabb kérdést tesz fel: Ki mehet fel az Úr szent hegyére? Ki méltó rá? A válasz, ugyan egyértelműen megtalálható a folytatásban, nem a szavakban, hanem a párhuzamban rejlik: ha Isten nem olyan, mint a pogány népek Istenei, akkor az egy, igaz Isten követői sem olyanok, mint azok követői. 

Mózes és Illés, akiket Isten maga hívott meg a "hegyére," hogy a jelenlétében legyenek nem voltak tökéletes emberek. A négy feltételből (ártatlan kéz, tiszta szív, sóvárgás hiábavalóságok után, hamis eskü) bizonyára becsúszott az életükbe egyik-másik, némelyekről még tudomásunk is van, hála a Bibliának. Egy dolog viszont mégis alkalmassá tette őket: az, hogy ők mások voltak. Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy a világ arról fogja megismerni őket, és azt, hogy ők Jézus tanítványai, hogy mások, mert "egymást szeretni" fogják (János evangéliuma 13:34-35). 

 Légy te is más, mert Isten is más. Találkozunk az "Úr hegyén"!