Szemben a kísértéssel
Mennyi-mennyi félreértés, mennyi mennyi hiba származik a haraggal indulattal kimondott szavakból! Hányszor gondoljuk, bár csak ne szóltam volna, ne mondtam volna semmit sem! De már késő, mert megtörtént. Valójában az is aggasztó és bántó, amikor valakit megbántunk az életünkre, sorsunkra hatással levő emberek közül, mint például a főnökünk, vagy egy befolyásos munkatársunk. De még rosszabbul érezzük magunkat, amikor valaki olyan került a célkeresztünkbe, akit szeretünk, tisztelünk, aki közel áll hozzánk. Pedig általában ők azok, akik a legtöbbet kárt szenvednek miattunk. Leginkább azért, mert ők azok, akik felé könnyebben robbanunk, akik felé nagyobb mersszel tudjuk kifejezni az érzéseinket. Bár ez nem ment fel bennünket az ellenük elkövetett bűneink alól, sőt. Mit tehetünk azért, hogy ne bántsuk meg az embereket, leginkább azokat ne, akik fontosak a számunkra?
Az első lépés, hogy ezt felismerjük. Attól, hogy valaki közel áll a szívünkhöz, még nem biztos, hogy kevésbé sérülékeny, vagy fel tudja mérni, hogy haragunk, indulatunk nem feltétlen neki szól. Ezért nekünk kell meggondoltabbnak lennünk. Dávid, ebben a zsoltárban ezért gondolja, hogy szüksége van saját beszédének, ajkainak megőrzésére. Olyan könnyen előfordul sokunkkal, hogy valaki a munkánk során felbosszant bennünket, de mivel higgadtnak kell maradnunk több, különböző okból is, csak otthon robbanunk. Otthon engedjük ki gőzt, vezetjük le a feszültséget. Ez mindenképpen pusztító lesz szeretteink számára.
A második lépés, hogy bármit is érzünk, gondolunk, egyáltalán nem mindegy, hogy azt miként fejezzük ki a másik ember felé. Lehetünk őszinték anélkül is, hogy nyersek volnánk. Engedhetünk az igazságérzetünknek anélkül is, hogy lázongnánk, hogy elhinnénk magunknak, hogy az teljesen valós. Meg kellene értenünk, hogy nekünk is csak emberi szívünk van, hogy mi is lehetünk elfogultak és azt is, hogy mindennek több oldala van. Ezért kell őriztetnünk a szánkat, ahogy azt Dávid kifejezi, mert a szívünk akár gonoszságra is vezethet minket. (4. vers: "Ne engedd, hogy szívem rosszra hajoljon!") Az ellentmondást nem tűrő vélemények a leginkább bántóak. Amikor azt gondoljuk, hogy az, amit mondunk, márpedig biztosan úgy van. Ezek helyett inkább beszéljünk arról, hogy az adott helyzetben milyen érzéseink vannak bennünk! Az érzéseink lehetnek szubjektívek és ezt mindenki elismeri. De nyilvánvaló, hogy fakadhatnak félreértésekből, egy rosszul értelmezett jelből is.
És végül a harmadik lépés: ismerjük fel, hogy ebben a kisértésben Isten védelmére szorulunk. Sokan elmondták már, megénekelték, elszavalták és elprédikálták, hogy legnagyobb ellenségünk mi magunk vagyunk. Ebben a kísértésben saját magunkkal kerülünk szembe. Itt nem kis erőre van szükség! Nem véletlenül szól így a mondás: "Aki másokat legyőz, erős. De ki önmagát legyőzi, hős az." Az Istenbe vetett hit segíthet ebben. Az önvizsgálat, amit hívő emberként gyakorolhatunk, amikor jellemünket az Ige mérlegére tesszük, megmutatja, kik vagyunk, hol kell még fejlődnünk. Az imádság is nagyszerű módszer lehet, amikor is ezt elismerjük legjobb barátunknak, Jézusnak és segítséget kérünk tőle. Bár sokan gondolják gyengeségnek, az Úrtól való segítség kérését, ez még sincs így. Balgaság azt gondolni, hogy elég lehet a saját erőnk minden győzelemhez. A legjobbak is tudják, hogy van náluk erősebb. A legkülönbeket is legyőzték már. Ezért mindenkinek szüksége van külső támaszra! Sokszor ilyen támasz egy barát, a szerető család, az önbizalom, egy pszichológus is, vagy egy lelki vezető. De mi hívő emberek tudjuk, ahogy Dávid is tudta, hogy nincs jobb szövetséges Istennél.
Ezért, barátom, neked is csak azt javaslom, hogy legnagyobb harcaidban, kísértéseidben az Ő segítségét keresd!
