Gondviselésből
A keresztényi gyakorlat nagy ellentmondása, hogy noha az ima Istenhez szól, a fókusza mégis mi magunk vagyunk. Nem újdonsült gondolat ez, hiszen Jézus a Miatyánkot, (Máté evangéliuma 6:9-13) a követőire hagyományozott mintaimát is úgy tanította, hogy az Istent dicsőítő bevezető után az ima céljára térjen – az életünket fenntartó és jobbá tevő tényezők igényére. Hiszen ki profitálna abból, ha 1) Isten neve megszenteltetne, 2) eljönne az ő országa, és az 3) ő akarata lenne meg a földön is, a mennyeihez hasonlóan? Hát persze, hogy mi! Nem is beszélve a mindennapi kenyerünkről, a vétkeink megbocsátásáról, a kísértések elkerüléséről, stb.
És ebben nincs semmi furcsa, hiszen a hitünk szerint Isten az életünk, és az abban lévő minden jó dolog forrása, fenntartója, ajándékozója. Hát kitől kérnénk ezeket az ajándékokat, ha nem tőle? Tudjuk, hogy általa lettünk, és tőle függ az életünk minden aspektusa, hát persze, hogy tőle kérjük mindezeket! Éppen akkor volna probléma, ha az ima megszűnne rólunk szólni!
Akkor volna baj, ha elkezdenénk úgy imádkozni, mint a farizeus a példázatban – azt gondolva, hogy minden nagyon szép és minden nagyon jó, nekünk már nincs szükségünk Istenre. (Lukács evangéliuma 18:9-14) Ráérünk egész nap ódákat zengeni a hatalmáról (ami kell, és fontos, de ez is mind miattam fontos) és elfelejtenénk, hogy az, hogy van hangunk is tőle van, nem pedig a mi érdemünk.
Izráel negyven éven vándorolt a pusztában az Isteni gondviselés vezetésében. az, hogy volt mit enniük, mibe öltözködniük, és hogy nem térdig járt lábú, elkeseredett csőcselékként jutottak az ígéret földjére, egyedül Isten érdeme. Úgy, ahogy a mi életünk minden aspektusa szintén az ő ajándéka. Ezt sose felejtsük el!
