Az idő és a bölcs szív
C.S. Lewis Transzponálás című esszéjében egy nagyon szemléletes képet fest nekünk: egy nap belépett a kertben álló sötét szerszámos bódéba, és a réseken beszűrődő fényt szemlélte. Először a fénynyalábot vette észre, és ahogy a sugár útját szemlélte, meglátta a levegőben táncoló porszemeket, a repkedő bogarakat és magát a fényt. Ahogy azonban a fény útját követte, meglátta azt is, hogy honnan érkezik: a lyukon keresztül észrevette a bódé fölött magasló fák zöldellő leveleinek táncát, és a 150 milló kilométerrel a feje fölött világító napot is. Nem mindegy, hogy a fénysugarat, vagy a fény forrását tekintjük — esetleg a szerszámokat, melyekre a fény vetül.
A napokat is többféleképpen számolhatjuk. Számolhatjuk úgy, mint aki csak a fénycsóvát látja: érzi, tapasztalja, számon tartja a napok múlását, ám ezt csak önmagáért teszi, semmi más haszna nincs belőle, csupán az, hogy látja, ahogy a napok, hetek, hónapok, évek és évtizedek múlását más változás nem követi. De mindig van egy másik szemléletmód, amikor megpróbálunk túllátni a fénycsóván. Ennek a képességére kéri a zsoltáríró Istent.
Kérjük mi is őt, hogy tanítson meg bennünket úgy szemlélni, számon tartani a napjainkat, hogy ne csak a napok múlását lássuk, hanem azon túl a bölcsességet is megtaláljuk, amit az idő múlása jelent. Lássuk, honnan ered a fény és hogy mit világít meg — az életet fenntartó Istent és az idő múlásában rejlő lehetőségeket!