Isten akaratának teljesítése

„Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van.”

 (40. Zsoltár 9. vers)

Ó hányszor hallottam már, és hányszor vagyok én is úgy, hogy tudom mit kéne tennem, hogy miként kéne viselkednem, szólnom, vagy éppen, hogy mitől kéne tartózkodnom, hogy miről kéne lemondanom, aztán persze mégsem azt teszem.

Magyarázatom persze erre is van; Isten törvényét úgysem tudnám megtartani; meg különben is a szándék a fontos, a cselekedet nem számít; hit által üdvözülünk, nem cselekedetekből… No meg egyáltalán honnan tudhatnám, mit akar az Úr? Biztos azt akarja az Isten, hogy…?

Hát igen, ahogy Madách is írja az Ember tragédiájában „A tett halála az okoskodás”. S miként lehetne ezen változtatni?

A mai zsoltárversre, mint tükörre nézve azt látom; nem a törvény ismeretével van a problémám, hanem a törvényadóhoz való viszonyommal.

Hiszen, ha „teljes szívemből, teljes lelkemből és teljes erőmből” szeretném az Örökkévalót, mint Dávid, akkor nem csak beszélnék, hanem bármit kérne is, megtenném, „Mert általad táboron is átfutok, és az én Istenem által kőfalon is átugrom.” (Zsolt.18:30)

S ha „Krisztus szerelme” úgy szorongatna engem is, mint Pált, nem a megfelelő alkalomra várnék, hanem ahogy az apostol még a börtönben is, a legnagyobb nyomorúságomban én is énekelnék és bátran hirdetném: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil.4:13)

Ezért mai sóhajom énekeskönyvünk 220-as énekének első sora:

„Szeretni vágylak, Jézus, Téged, követni híven, boldogan; Tettel és szóval áldva Téged, egyetlen biztos oltalmam! Szeretlek, égi fénysugár, míg szívem meg nem áll!”