Az ÉLET-mentő parancsolat
"Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod
feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami
a felebarátodé!"
A Tízparancsolat előző kilenc tételével Isten – első
olvasásra legalábbis így tűnik – a tetteinket és a szavainkat törekszik
bizonyos korlátok között tartani, a tizedikkel pedig a vágyainkat. Amikor
először olvastam a Mózes 2. könyve 20. fejezetét, valamikor tizenhét-tizennyolc
éves korom körül, az első négy parancsolat itt-ott kicsit önkényesnek, és
bizonyos pontjain érthetetlennek tűnt számomra; például nem értettem, hogy mi a
baj a képekkel, meg hogy miért ragaszkodik Isten éppen a szombat napjához. Az ötödiktől
a kilencedik parancsolatig mindennel egyetértettem, logikusnak és jónak
gondoltam ezeket a rendelkezéseket, bár észrevettem, hogy nem mindig könnyű
engedelmeskedni nekik. A tízedik parancsolatról az volt a véleményem, hogy
„biztosan jó, de lehetetlen megtartani”.
Amikor a Máté evangéliumában a Hegyibeszédben olvastam azt,
hogy Jézus hogyan értelmezi a Törvényt, benne például a „Ne ölj!” és a „Ne
paráználkodj!” parancsolatot, észrevettem, hogy ezeket sem könnyebb megtartani,
mint azt, hogy „ne kívánd”, mert hát az is áthágja őket, aki „haragszik
testvérére,” meg aki „kívánsággal tekint.” Rájöttem, hogy azzal ellentétben,
ahogyan korábban gondoltam, a parancsolatok nem csupán a cselekedeteinkről
mutatják meg, hogy helyesek-e vagy sem, hanem a vágyainkról, céljainkról,
indulatainkról és indítékainkról is. A tízedik parancsolattal Isten nem valami
„plusz szigorítást”, egy betarthatatlan pontot rakott a törvény végére,
egyszerűen csak összefoglalta az előző kilenc lényegét, nyíltan kimondva, hogy
könnyebben megértsük, és könnyebben meg tudjuk tartani.
Elgondolkodtam azon, hogy
vajon mit mondana Jézus erről a parancsolatról, ha egy mai Hegyibeszédben szólna
róla.
Talán elmondaná, hogy önmagában a kívánság nem rossz, mert a
fejlődés, az előrehaladás motorja, ha helyesen élünk vele. Hiszen például a
vágy, hogy mélyebb kapcsolatban éljünk Istennel, hogy a körülöttünk élő emberek
áldására éljünk, szintén kívánság; hogy a meglévő technikai, orvosi,
társadalmi, veszélyhelyzet kezelési megoldásoknál jobbat találjunk, szintén
kívánság, még sincs velük semmi baj. Attól kezdve rossz a kívánság, ha bármi
áron el akarunk érni valamit, ha nem számít az, hogy milyen hatással van mások
életére, ha nem számítanak a következmények, és ha magunknak akarjuk elérni,
amit célul kitűztünk.
Kicsit kisarkítva, a nyugati civilizáció így működik. Ezért
jutottunk oda, hogy a Földön az élet veszélybe került. Az utóbbi hetekben
koronavírus járvány miatt lassult az emberek életritmusa, és számos cikk
szerint, bolygónkon már ennyi idő után is kimutatható ennek a jó hatása.
Őszintén el kellene gondolkoznunk: tényleg szükség van a gazdaság mesterséges
pörgetésére, a mértéktelen fogyasztásra, az újabb, a jobb, a gyorsabb, a menőbb
dolgok megszerzésére? Mi volna, ha a kívánságainkat az ésszerű és a valóban
szükséges keretek közt tartanánk? Mi volna, ha nem kívánnánk azt, amire nincsen
ténylegesen szükségünk? Lehet, hogy mindenkinek jutna annyi, amire szükség van?
Lehet, hogy ha összhangban élnénk a „Ne kívánd” parancsolattal, az nemcsak sok
ember életét mentené meg, hanem az életet a Földön is megőrizné?
Mi változik, ha néhány ezer ember így kezd élni (egyébként
nemrég olvastam róla, hogy vannak ilyenek, például Japánban kezd divat lenni)? A
nagy egész szempontjából valószínűleg semmi nem változik, és minden megy tovább
úgy, mint eddig. De azoknak, akik komolyan kezdik venni Isten kérését, hogy „ne
kívánd”, nyugodtabbá válik az életük, és lesz idejük a lényeges dolgokra is. Miért
ne próbálnánk ki?
