Hittel


„Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét.”

Amikor a reménység válságáról – magyarul csalódottságról, kiábrándultságról van szó – eszembe jut az emmausi tanítványok története (Lukács 24:13-35). Jézus keresztre feszítése összetörte álmaikat, és szomorúan mondják a melléjük szegődő Jézusnak: Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt.” Valójában megváltotta, csak nem úgy, ahogyan szerették volna...

Mennyire jellemző ez a „pedig, én azt hittem” gondolkodás ránk is? Sokan azért csalódnak Istenben, mert olyat várnak tőle, amit meg sem ígért, illetve saját kicsinyes reménykedésünk valóra váltóját látjuk meg benne. Van egy tervem, egy elképzelésem a dolgok alakulásáról, és megkérem Istent, hogy váltsa valóra ezeket. Isten persze nagyon szeret, és kegyelmes hozzánk, de nem egy szellem a lámpásból, akit előhívatok kedvem szerint, hogy teljesítse kívánságaimat.

Péter levelében azért örül a gyülekezet reménységének, mert abban bíznak, ami a legfontosabb: Jézus megváltói munkájában. A Jézusba vetett hit örömet szül, mert ha visszatekintünk Jézus halálra és feltámadására, megvan a reménységünk szilárd alapja. Ha pedig előre nézünk, az eljövendő szabadításra, akkor tudhatjuk, hogy a számunkra félretett jutalom, garantáltan ránk vár.

A hit tehát nem az, hogy bízok a vágyaim, kéréseim valóra válásában, hanem Jézusban hiszek, aki a legfőbb jót, a bűntől és haláltól való szabadulást adja nekem. Ezért is írja Péter, hogy „hitetek Istenbe vetett reménység is legyen” (1Pét 1:21). Ha benne bízok, nem családok, mert nem az elvárásaimból indulok ki, hanem Isten szeretetéből és megváltó hatalmából. Legyen övé mindezért a dicsőség!