szombat, május 09, 2009

Belső küzdelem

„Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, minthogy arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn. Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy - miközben a jót akarom tenni - csak a rosszat tudom cselekedni. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus! Én magam tehát értelmemmel az Isten törvényének szolgálok ugyan, testemmel azonban a bűn törvényének.”
Pál apostol levele a rómaiakhoz 7. fejezet 18.-25. verse

John Wesley így írja le megtérésének folyamatát egy barátjának :
„9. Egész savannah-i tartózkodásom alatt így vagdostam a levegőt. Nem ismerve Krisztus igazságát, amely a benne a való hit által üdvösséget szerez annak, „aki hiszen Őbenne”, saját igazságomat igyekeztem felépíteni. És minden napon ebben a tűzben emésztődtem. Valóban a „törvény alatt” voltam; jól tudtam, hogy „a törvény lelki”, „megegyeztem a törvénnyel, hogy jó”; sőt, „gyönyörködtem benne a belső ember szerint”. Azonban én „testi” voltam „a bűn alá rekesztve”. Minden napon így kényszerültem kiáltani: „Mert amit cselekszem, nem ismerem; mert nem azt művelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem”. Az akarás azonban megvolt bennem, de a jó végrehajtásának útját nem találtam. „mert gyönyörködtem az Isten törvényében a belső ember szerint”, de egy másik törvény, amely a tagjaimban volt és ellenkezett elmém törvényével, rabul adott engem a bűn törvényének.
10. A bűn megkötözöttségének ebben a gonosz és elesett állapotában valóban szüntelenül harcoltam, de soha nem győztem, Korábban akarattal szolgáltam a bűnnek, most akaratlanul; de most is csak szolgáltam. Elestem, majd felkeltem, azonban újra elestem. Néha leveretve és nagy szorongásban voltam; máskor meg győzedelmeskedtem és örvendeztem. Mert korábbi állapotomban gyakran éreztem a törvény rettenetes előízét, a mostaniban viszont az evangélium vigasztalását. A természet és kegyelem között ez egész harc során, amely most már tíz éve tartott, sokszor menekültem az imádsághoz; különösen amikor nyugtalanságban voltam; s ebben találtam vigasztalást. Ezeket a hitben való élet rövid előfutárainak tekintettem. Azonban még mindig a „törvény alatt”, és nem a „kegyelem alatt” voltam, abban az állapotban, amelyben a legtöbb keresztyén megelégedetten él és hal meg; mert a bűnnel csak küzdöttem, de nem szabadultam meg tőle; nem voltam birtokában a Lélek bizonyságtételének sem, s valójában nem is lehettem; mert nem hit által kerestem, hanem a törvény cselekedeteiből. …
14. Este nagyon kelletlenül mentem el egy társaságba az Aldersgate utcába, ahol valaki Luther Római levélhez írott magyarázatából az előszót olvasta fel. Háromnegyed kilenc körül, mint éppen azt írta le, Isten munkája milyen változást idéz elő a szíven a Krisztusban való hit által, szívemet szokatlan módon átmelegedni éreztem. Úgy éreztem, hogy rábíztam magam Krisztusra, és egyedül csak Krisztusra üdvösségem tekintetében: és bizonyságot nyertem arra nézve, hogy minden bűnömet, az én bűneimet elvette és megszabadított a bűn és halál törvényétől. …
16. …S úgy láttam, hogy főképpen ebben nyilatkozott meg mostani és korábbi állapotom közötti különbség. Minden erőmmel törekedtem, sőt tusakodtam a törvény alatt is és a kegyelem alatt is egyaránt. Akkor azonban gyakran, ha nem is mindig, én győzettem le; most pedig mindig győzedelmes voltam.” (Parókiám az egész világ Wesley János naplója, 37-38, 40,41 oldal)

„De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (Ikor. 15,57)

péntek, május 08, 2009

Félelem helyett erő
„Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten;
hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.”
2 Timótheus 1:7

Pál apostol, Isten hűséges szolgája Timótheusnak, fiatal munkatársának írja ezeket a gondolatokat. Timótheus nagyjából harminc éves lehetett. Efézusban teljesítette az Istentől rábízott szolgálatot. Efézus városa az ókorban az óriási lehetőségek városa volt (anyagi és szellemi téren egyaránt). Timótheusnak nem volt könnyű feladat a meghalt és feltámadt Megváltóról bizonyságot tenni ezen a helyen. Az apostol támogatni szerette volna Krisztus fiatal bizonyságtevőjét, s egyben emlékeztetni őt arra, hogy csak úgy tud helytállni szolgálata helyén, ha Annak az erejére (Lélekre) támaszkodik, Aki őt szolgáltra hívta el. Ebben a rövid tanításban négy fontos kifejezést találunk. Ezek azok a pillérek, amelyek a keresztény ember szolgálatát jellemzik.

Az első: a félelem, pontosabb fordítás szerint: félénkség, gyávaság. Isten megváltási tervét nem félénken, gyáván kell képviselnünk, még akkor sem, ha a társadalom előtt nem népszerű a „Krisztus evangéliuma”. A lényeg, hogy mi tudjuk, sőt meg vagyunk győződve arról, hogy Krisztusra lenne szüksége minden embernek ezen a világon. Akkor is, ha ők ezt még nem látják, vagy másként gondolják. Az első tehát a bátorság, a bizonytalanság legkisebb jelét is nélkülöző határozottság Isten oldalán!

A második kifejezés: az erő. Ez az erő nem erőlködés, ügyeskedés, próbálkozás, de nem is erőszakosság, hanem mindent elsöprő hatalom, a dünamisz. Ebből a kifejezésből származik a dinamit szavunk, aminek a jelentését senkinek sem kell magyarázni. A félénkség és gyávaság helyett Isten erővel (dünamisszal) ruház fel bennünket a szolgálatra. Ezzel a határozottsággal és lendülettel kell végeznünk a ránk bízott feladatokat. Mi a győztes oldalon állunk! Krisztus a kereszten legyőzte Sátánt. A küzdelem kimenetele biztos: Isten a győztes! Ezzel a bizonyossággal kell képviselnünk Isten üzenetét. Az embereknek Krisztusra van a legnagyobb szükségük. Ne engedjük, hogy elhitesse velünk a világ azt, hogy ennél sokkal fontosabb, hogy ki a miniszterelnök, vagy milyen mosóport használunk. Ezek mind huszadrangú kérdések ahhoz képest, hogy Krisztussal milyen a kapcsolatunk! Ez az, amit mindennél hangosabban kellene hirdetni! Ennek hirdetéséhez Isten erőt ad (dünamiszt)!

A harmadik kifejezés: a szeretet. Ez a szó a görögben az agapé, vagyis a feltételhez nem kötött, isteni szeretet. Isten hírnökének nem csak az a feladata, hogy a megváltás örömüzenetét mindent elsöprő erővel hirdesse, hanem az is, hogy az emberek felé páratlan, a világban nem tapasztalható szeretettel forduljon. Isten a szeretet. Aki az Ő nevében jár el, csak a szeretet eszközeivel végezheti munkáját. Isten az agapé szeretetről tett bizonyságot, amikor engedte, hogy bűnös emberi kezek keresztre feszítsék fiát, Jézus Krisztust. Ha Isten gyermekei vagyunk, ez a lelkület fog megmutatkozni az emberközi kapcsolatainkban is.

A negyedik kifejezés: a józanság. Szükségünk van a tisztánlátásra, mert körülöttünk minden egyre zavarosabbá válik. Sátán arra törekszik, hogy eltakarja az emberek szeme elől az igazságot. Isten gyermekének nagyon világos látásra van szüksége (lelki látás), hogy pontosan azt tegye, úgy éljen, hogy azzal Istennek szolgáljon, s ne tévedjen vakvágányra. Csak úgy tudunk másokat Istenhez vezetni, ha világosan látjuk a Krisztushoz vezető utat. Ebben segít a Szentírás bennünket: „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága.” (Zsoltár 119:105)

Isten legyen segítségünkre, hogy az Isten megismert és megtapasztalt szeretetéről félénkség (gyávaság) helyett, erővel, szeretettel és józansággal tudjunk bizonyságot tenni a környezetünkben élők felé. Ne feledjük: az embereknek Krisztusra van a legnagyobb szükségük, s mi ismerjük Őt!

csütörtök, május 07, 2009

A jó pásztor és juhai

"Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem: és én örök életet adok nekik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből.”
János evangéliuma 10:27-28

(Elnézést, hogy ilyenkor írom, de elszállt a rendszer ma reggel...)Amikor gyerekkoromban a régi családi házunkban laktunk az ágyam felett volt egy falvédő. Ezen a falvédőn pontosan a mai reggeli dicséret volt gyönyörűen ábrázolva. A jó Pásztor- Jézus botjával terelgeti a bárányokat és egyik bárányt a karján tartja. Számomra nagyon kifejező ez a kép. A pásztor képe egy szüntelen gondoskodást feltételez, egy olyan kart, amelybe el lehet bújni, és biztonságban vagyok a viharos időszakokban. A jó pásztor szavát ismerik a bárányai, ráhagyatkoznak minden időben, és követik Őt. A jó pásztor örök életet ad nekik, és senki nem ragadhatja ki az ő kezéből.

Jézus ma is egy ilyen jó „pásztor”. Aki előttem ment régen a halálba, most előttem megy és mutatja az utat a menny felé. Akit kigúnyoltak, most olyan dicsőségesen fog eljönni, hogy mindenki imádni fogja Őt. Jézus a pásztor, aki értem nyúlt a szakadékba mert 1 voltam a 100 közül. Érted is lenyúlt a mélybe, és erős karjával felhúzott, amikor már alig tartott az ág.

A jó Pásztor képe, Jézus megváltói szolgálatát idézi fel előttem. Ha elfogadtunk pásztorunknak, akkor kész arra, hogy bevezessen minket egy olyan országba, ahol örökké vele lehetünk. Ez az ország már ma elkezdődhet benned és bennem, ha megragadjuk a felénk nyújtott isteni kezet.

Miközben figyeled a nap hátralevő részét, gondolj arra, hogy milyen nagy szükséged van a Megváltóra, a szavára, a simogató kezére és magába záró ölére. És miközben ott időzöl nála adj hálát Istennek, hogy Jézusban tiéd lehet az örök élet :)

szerda, május 06, 2009

Mindenért hála

„Hálákat adván mindenkor mindenekért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Istennek és Atyának.”
(Efézusbeliekhez írt levél 5. fejezet 20. vers)
Bár nem láttam a mennyei jegyzőkönyveket, de feltételezésem szerint, sokkal több ’kérem’, mint ’köszönöm’ szerepelhet benne, mellyel a történelem során az Örökkévalóhoz fordult az emberiség. Ezen nem is csodálkoznék, hiszen velünk született önzésünktől fogva, szívünk és ajkunk csak nehezen hajlik hálára.

Isten tudva ezt az áldozati rendtartásban tanítgatta a népet, mikor külön rendelkezett a hálaáldozatok bemutatásáról. Amikor gyermek született, amikor, megnyertek egy csatát, amikor, betakarították a termést, amikor megemlékeztek a múlt nagy isteni csodáiról, minden ember lehetőségeihez mérten áldozott.

Ám a Biblia arról is biztosít, hogy az Úr iránti hálánkat leginkább nem anyagiakkal, nem végeláthatatlan felajánlásokkal, vagy fogadalmakkal, sőt nem is énekekkel, zsoltárok és imádságok mondogatásával, hanem a Neki való engedelmességgel fejezhetjük ki. „Íme, jobb az engedelmesség a véres áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél!” (1Sám.15:22)

Vagyis az Isten iránti hála igazi kifejeződése; az engedelmesség.

De mit jelent; hálát adni mindenkor és mindenért? Mert az nem kérdés, hogy hálásak vagyunk, ha öröm ér bennünket, ha az Úr kiment a bajból, ha megtart a próbában, de kinek jut eszébe hálát adni a kudarcokért, a bukásokért, a betegségért, a szerencsétlenségért?

Ha az engedelmesség maga a hála, akkor ez azt jelenti, hogy legyek fenn, vagy lenn, történjen velem csoda, vagy tragédia, akkor is az Ő szavára hallgatok, és Őneki engedelmeskedek. Viszont ezt leírni könnyebb, mint megcselekedni, talán mert makacs kamasz módjára nem akarunk igazán szót fogadni és nem akarjuk vágyálmainkat feláldozni az Ő kedvéért, ahogy E.G.White írja:

„Vajon mit áldozunk fel, ha mindjárt mindenünket is odaadjuk? Egy bűnöktől beszennyezett szívet, hogy azt Krisztus saját vérével megtisztítsa, és kimondhatatlan szeretetével megváltsa. És az emberek mégis nehéznek tartják, hogy mindent feladjanak.” (Jézushoz vezető út 38.o.)

Mielőtt bárhova mész, imádkozzunk együtt:

Jézus köszönöm, hogy ma felébredhettem és a Te kezedben tehetem le ezt a napot. Köszönöm, hogy ma lehetőséget teremtesz, hogy jobban megismerjelek, és közelebb kerüljek Hozzád. Köszönöm, hogy minden eszközzel, akár kellemes, akár nem, ma is azon munkálkodsz, hogy az örök életben Együtt lehessünk. És köszönöm, hogy ma engem is felhasználsz mások megmenekülésére.

kedd, május 05, 2009

A régi elmúlt!

”Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.”

(Koritusiakhoz írt második levél 5,17)

Megcsal a szemem, vagy valóban kevés a megváltozott életű keresztény? Úton-útfélen harsogjuk a gyönyörű szólamokat, s annyira lehangoló a szavak mögötti sivár, jézustalan valóság.
Megmaradtunk réginek. Pedig az új bort régi tömlőbe, új posztóból foltot régi ruhára…

De hát kényelmesebb így! Nemde bár? Nem kell a nyelvünkbe harapni, mielőtt kimondanánk, amire gondolunk; nem kell figyelni a másik érzéseire sem, elvégre már van egy kis gyakorlatunk, hogyan kell csinálni ezt a kereszténységet.

Elég profik lettünk, hogy elhitessük magunkkal, minden rendben van ott belül. Telnek a hetek, hónapok. Istentisztelet, imaóra, bibliaóra, testvéri óra. Hasztalan!? Inkább párbaj a lelkésszel, presbiterrel, gyülekezet vezetővel, testvérekkel. Mindegy kivel, csak harc legyen. Persze csak képletesen, átvitt értelemben… Úgy a színfalak mögött. Lehetőleg úgy, hogy minél szentebbnek tűnjek általa. Hogy csak az értse, akinek szól. Az sem baj, ha elvész az áldás, a győzelem a fontos!

Imádság, bibliaolvasás, családi áhítat? Minek az? Jól megvoltam nélküle az elmúl egy-két évbe is. Különben is elmegyek a gyülekezetbe havonta egyszer. Meghallgatom a prédikációt, meg szép imákat. Elég nekem ennyi (meg aztán én szebben is tudok ám imádkozni másoknál). Azért elmondom, mit jelentett ki nekem az Úr, s mert nem akarják azt csinálni elhatározom, hogy jól megleckéztetem a gyülekezetet és a következő hónapban egyszer sem jövök. Aztán már csak kéthavonta, félévente, végül már csak nagyon-nagyon ritkán. S közben talán azt hisszük, semmi baj velünk.

Jézus meg csak imádkozik, könyörög, sír értünk, hogy ennyire félreértettük. Újra eljön, megtanít megtalálni Édenben elveszített önmagunkat. Újra eljön, hogy szolgálhasson. Új tömlőt készíteni az új bor számára, új ruhát varrni a régi helyett.

A jó hír, hogy a régi elmúlt. Jézus eljött, s vele jött a kegyelem…! Ez lehet a reménységünk.

hétfő, május 04, 2009

Isten látja tetteinket

„De ő jól tudja az én utamat. Ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany.”

Jób 23:10

Isten sokat kockáztatott Jóbbal kapcsolatban. Ha feladja hitét és szembefordul Istenével, Sátán gúnyos mosollyal vághatta volna Isten arcába: „Lám, lám! Addig vagy jó, mindent megadsz neki. Ha már veszteség éri, elfordul tőled. Ez nem hűség, hanem érdek-szolgálat.” Nem sok kellett ahhoz, hogy Jób feladja a küzdelmet. De nem ez történt.

Jób könyvének története segít meglátni azt, hogy életünk sorsa nemcsak magánügy, hanem része annak a nagy küzdelemnek, ami Isten és Sátán között, ill. követőik között folyik. Bár tudjuk a végeredményt, a napi küzdelmeink mégis oda vezethetnek, hogy feladjuk, visszavonuljuk, vagy éppen Istent okoljuk mindenért. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy Isten egyszerűen itt felejtett a harcmezőn. Nem szól, nem jelentkezik, az ellenség ereje pedig egyre pusztítóbb. Minden összemosódni látszik, a jó és rossz, az igaz és hamis egyre nehezebben válik felismerhetővé.

A gonoszság tombol, az igazak szenvednek. Isten pedig kivár. Ezzel azt kockáztatja, hogy megkérdőjelezik hatalmát és igazságosságát.
Képzeljük el, hogy egy bírósági tárgyaláson, ahol bennünket vádolnak egy valaki tanúskodása megmentene az ítélet alól. De ez a valaki nem jön el, nem érhető el, senki nem találja. Így érzett Jób is, mikor „barátai” vádolták. „Oh ha tudnám, hogy megtalálom őt, elmennék szinte az ő székéig.” (Jób 23.3) Bárhová elmenne, hogy találkozzon vele, de végül azt mondja: „rejtőzködik és nem láthatom” (23:9)

Milyen furcsa az ember. Elrejtőzik, ha bűnt követ el, de ha igazolásra vágyik futna Istenhez. Afelől azonban biztosak lehetünk, hogy Isten a háttérben mindig figyel és megváltásunkon dolgozik. Nem hagy magunkra, még akkor sem, ha másként érezzük mindezt. A Biblia üzenete azt mondja, hogy a rejtőzködő Isten megvizsgál, hamarosan előlép, és akkor minden kiderül.
Milyen jó lenne Jób bizonyosságával keresni az Urat!

vasárnap, május 03, 2009

Keresni az elveszettet

Vagy ha egy asszonynak van tíz drachmája, és egyet elveszít, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja?”

Lukács 15:8.

Jézus tanításai olyan élet és képszerűek, hogy azokat olvasva, úgy érezzük, ott vagyunk, látjuk, halljuk mindazt, amiről szó van. Akár mi is lehetnénk szereplői a történetnek. Szinte átéljük azokat az alkalmakat, amikor mi is elveszettnek éreztük magunkat, tanácstalanok voltunk, segítségre szorultunk. Azt, amikor választ szerettünk volna kapni kérdéseinkre, de nem volt kitől. A mai eseményeiben felgyorsult világunkban mindenki olyan elfoglalt, rohan, nehogy lekéssen, lemaradjon valamiről, egy idő után azt tapasztaljuk, hogy láthatatlanok vagyunk. Nem keresnek, és mi sem érdeklődünk mások után. Nemcsak ismerőseink, magunk szemében sem vagyunk fontosak.

Amikor a csúcstechnológiák világában gyermekszegénységről kell beszélni, amikor azt a sok hajlétalan, kallódó, embert látjuk kiknek életlehetőségei az elemi szükségletek minimumát, sem érik el, felszakad lelkünkben a fájdalom; Mennyit ér egy ember?

Az elveszett drachma példázata azt hangsúlyozza, milyen határtalan értéket tulajdonít Isten egy embernek. A történet szerint egy asszony elvesztett egy drachmát a tízből. Tűvé tette érte az egész házat, világosságot gyújtva keres, kutat, mindent megmozgat, mert az érmék nem csak együtt, külön - külön is nagyon értékesek. Lehet, hogy már belepte a por, de amikor megtalálja, megtisztítja. Boldogságában a megtalált öröksége feletti örömét másokkal is megosztja.

Fontosak vagyunk Isten számára! Az ember lelkének igényei mélyebbek annál, hogy földi javak kielégítsék. Ezért elküldte Fiát, hogy életet és világosságot, hozzon számunkra. Az Ő öröksége vagyunk. Az Ő ábrázatát hordjuk magunkon, hogy viselni is tudjuk, a Golgotán mutatta meg mennyit ér egy ember élete.

Jézus –e példázaton keresztül bennünket is megszólít, engedjük megtalálni magunkat, fogadjuk el kegyelme gazdagságát, és felszólít, hogy a megtaláltság, a hála örömével keressük azokat, akik még távol vannak Tőle, igaz értékük és szépségük forrását.(Pócsi Lászlóné)