Közel
A gyermek első alkalommal utazott egyedül a nagyszüleihez. A vonatút nem volt különösen hosszú, de eddig mindig a szülei – különösen az édesapja – kísérték háztól-házig. Ma viszont háztól csak a vasútállomásig vitték ki gyermeküket. Itt az ideje önállóságot tanulnia, itt az ideje felnőnie.
Anya és apa még egy utolsó öleléssel, csókkal búcsúzott a fiatal világutazótól, de már látszott, hogy a fiú a könnyeivel küszködik. Anya is hasonlóképpen, bár mindketten próbálták takargatni izgalmukat. “Nem nagy szám” mondta az édesanya, “csak egy vonatozás, a végállomásnál pedig ott vár majd nagymama és nagypapa!” Jobb, ha meg se várják a vonat indulását, felsegítették a fiút és a nagy bőröndöt a vonatra, és már fordultak volna meg, mikor az apa odaszólt a fiához:
“Ha már elviselhetetlenül hiányzunk, nézd meg, mi van a zsebedben! De csak akkor, ha már nem bírod tovább!” És a szülők már le is szálltak a vonatról.
A fiú elhelyezkedett a kijelölt helyére, a mellette lévő ülések is felteltek, és a vonat elindult. Zötykölődve-kattogva tette meg a kilométereket, hol erdőn át, hol településre befutva. Nem hosszú az út, sosem volt hosszú, csak most az, amikor egyedül van. Nézi a tájat, és gondolkozik. Milyen jó is volt, amikor Apa is itt volt velem, amikor Anya szendvicset csomagolt az útra. A kalauz jön-megy, és a gyerek egy idő után már nem bírja tovább. Előtörnek a könnyek – csak csendben, hogy az utastársakat ne zavarja sírásával. Kabátjába törölgeti, és azt kívánja, bárcsak odaérne már a vonat, vagy még jobb: visszamehetne a szüleihez. Mégiscsak ott a helye! Vagy nem?
Mikor már elviselhetetlenné válik a hiány, a fiú beletúr a kabátja zsebébe és ott egy kis, kézzel írott cetlit talál. A cetlin csak néhány szó, de a könnyeken keresztül ennyit is nehéz kiolvasni.
“Ha már nem bírod, itt vagyok az utolsó kocsiban! Gyere hátra! Apa”
—
Ha már nem bírod, gondolj erre az egyszerű néhány szóra:
“Közel van az Úr mindenkihez…”
