Illogikus bajtársiasság
“Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” szoktuk mondani. Azt adjuk, amit kaptunk, se többet, se kevesebbet. A bajtársiasság valahol az általános iskola falai között teljesedett ki. Amikor valamilyen rosszaságon kaptak bennünket, és a tanárnéni, vagy esetleg az igazgató bácsi behívta az irodájába a csapatot, mindig az első válaszadó határozta meg az esemény kimenetelét. Ha ő védelmébe fogta a társait, és hárított minden vádat, – “Nem mi voltunk, tanár úr!” – akkor utána mit lehetett mást tenni, mint helyeselni?
Ám ha az első csínytevő már az elején készségesen bevallotta, hogy tanóra helyett focival kirúgtuk a szomszéd néni ablakát, akkor a kapustól a csatárig mindenki felhördült: “Igen, de a Matyi ötlete volt.” Szegény Matyi jobban tette volna, ha csendben marad, mert így mindenki ellene fordult.
A Bibliában is valamiféle illogikus bajtársiasságról van szó. Jézus, – aki maga Isten – emberré lett, és meghalt (noha Isten) majd feltámadt (pedig ember – remélem, tudod még követni!) azért, hogy visszatérve az Atyához, közbenjárjon értünk. Magyarul, hogy első szószólónkként a pártunkat fogja a mennyei bíróságon, vagy képzeljük bárhogy is a szituációt. Ő az, aki azt mondja, hogy “Nem ők voltak, tanár úr!” mert azt látja, hogy mi itt, a Földön egymás közt képviseljük, hogy “Bizony, Ő volt az!” mutogatva az ég felé, ahol annak idején a kereszt tornyosult.
