Illogikus bajtársiasság

Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.

“Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” szoktuk mondani. Azt adjuk, amit kaptunk, se többet, se kevesebbet. A bajtársiasság valahol az általános iskola falai között teljesedett ki. Amikor valamilyen rosszaságon kaptak bennünket, és a tanárnéni, vagy esetleg az igazgató bácsi behívta az irodájába a csapatot, mindig az első válaszadó határozta meg az esemény kimenetelét. Ha ő védelmébe fogta a társait, és hárított minden vádat, – “Nem mi voltunk, tanár úr!” – akkor utána mit lehetett mást tenni, mint helyeselni?

Ám ha az első csínytevő már az elején készségesen bevallotta, hogy tanóra helyett focival kirúgtuk a szomszéd néni ablakát, akkor a kapustól a csatárig mindenki felhördült: “Igen, de a Matyi ötlete volt.” Szegény Matyi jobban tette volna, ha csendben marad, mert így mindenki ellene fordult. 

A Bibliában is valamiféle illogikus bajtársiasságról van szó. Jézus, – aki maga Isten – emberré lett, és meghalt (noha Isten) majd feltámadt (pedig ember – remélem, tudod még követni!) azért, hogy visszatérve az Atyához, közbenjárjon értünk. Magyarul, hogy első szószólónkként a pártunkat fogja a mennyei bíróságon, vagy képzeljük bárhogy is a szituációt. Ő az, aki azt mondja, hogy “Nem ők voltak, tanár úr!” mert azt látja, hogy mi itt, a Földön egymás közt képviseljük, hogy “Bizony, Ő volt az!” mutogatva az ég felé, ahol annak idején a kereszt tornyosult.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Mint a villámlás

A törvény és a pogányok