Misszió
Sokat gondolkozom azon, amit keresztény összefüggésben “missziónak” szoktunk hívni. Ez az a küldetés, amire maga Jézus Krisztus küldött el minket, amikor a tanítványainak búcsúzóul ezt mondta:
“Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté evangéliuma 28:19-20)
Egész előadás-sorozatot lehetne tartani ebből a két versből, amire most sem a terjedelem nem ad lehetőséget, sem az, hogy ma nem ez a Reggeli Dicséret alapigéje, de az ézsaiási szövegből nekem ez jutott eszembe először. Miért?
Azért, mert nem tudjuk, mit kezdjünk Jézus parancsával. Nem tudjuk, mit jelent missziózni.
Elképzeljük, hogy milyen nagyszabású program lesz majd az, ami végre emberek tömegeit fogja tanítvánnyá, de legalább érdeklővé tenni, viszont újra meg újra azt látjuk, hogy a nagy tervek kudarcba fulladnak. És lehet, hogy ennek az oka egyszerűbb, mint gondolnánk: nem a módszerekkel van probléma, hanem az üzenettel.
Ézsaiás egy olyan néppel kötött isteni szövetségről beszél, akik visszatértek Istenükhöz, és a hazatalálás tapasztalata lelkesíti őket, hogy el nem múló lendülettel (“igéim […] nem fogynak ki a szádból”) beszéljenek Isten kegyelméről. A misszió nem csupán tények közlése, hanem élmények átadása kell, hogy legyen. A legfőbb üzenetünk az, amit Isten tett velünk, és a legfőbb dolog, amit tett, hogy kegyelmet adott.
Így hát a misszió nem más, mint a kereszttel való dicsekvés. (Pál levele a galatákhoz 6:14)
