Kitartás és jutalom
A
világ egy része izgatottan készül most a párizsi olimpiára. A magyar rádió is
több riportműsorral, archív felvételek lejátszásával hangol az eseményre.
Ezek közül csíptem el nemrég egy, Kemény Dénessel, a vízilabda válogatott volt
szövetségi kapitányával készült interjút, akivel 2000-2008 között három
olimpiai aranyat nyertünk.
Ami
szavaiból megragadt, hogy nevéhez hűen ő a kemény munka híve. Így, a sikereket
sem a szerencsének, a játékosok puszta tehetségének, hanem a kitartó,
szorgalmas edzésmunkának tulajdonította. Emellett azt is elmondta, hogy szomorúan
tapasztalja, hogy ugyanezeket az eredményeket manapság sokan a befektetett idő
és energia nélkül akarják elérni.
S
mi a helyzet velünk, akik nem az olimpiára, nem egy hervadó babérkoszorú, nem
egy felejthető medalion elnyerésére készülünk? Mennyire vesszük komolyan és
mennyire tesszük oda magunkat az örök élet koronájáért való küzdelemben? Vajon
bennünket is beszippant a korszellem, hogy alig munkával akarunk nagy
eredményt?
Nem
imádkozunk, de olyan imatapasztalatokat szeretnénk, mint Illés. Nem tanulmányozzuk
a Bibliát, mégis jobban akarjuk ismerni, mint, akik írták. Nem, vagy alig
fordítunk időt az evangélium hirdetésére, az embertársaink felkarolására, de
elvárjuk, hogy megteljenek az imaházaink.
Ezzel
szemben Jakab azt írja, hogy csak az lehet boldog és győztes, aki a próbában
kitart, aki aktívan részt vesz az edzésen.
Mire
várunk tehát? „mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül,
félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az
előttünk levő küzdő tért. Nézvén a hitnek fejedelmére és
bevégezőjére Jézusra” (Zsid.12:1-2)
Ámen
