Istenképűség
Az Édenben megszületett az istenképű ember. Uralkodik, ahogy uralkodni kell, szeretetből és tiszteletből. Amihez hozzányúl, abból csak több és több lesz. A szépből még szebb, mert a kert csak az ő munkája által lesz tökéletessé az "igen jóból". Védelmez és gondoz, de nem utolsó sorban benépesít. Sok kicsi istenképű a cél, hogy ezek mind együtt sugározzák azt a szeretetet és szépséget, amit Isten beléjük plántált. Egyedül nem ember, mint ahogy Isten sem isten önmagában. Kellenek hárman. Vannak is, mint az emberek ketten. De hárman még jobb, és van is ki pályázzon a tanácsadói pozícióra, aki sziszegve kérdezi: “Csakugyan?”
A tiltott fa árnyékában megszületett az embertelen ember. Az arc már csak úgy tükrözi az ősi királyi vérvonalat, mint az elhagyatott templom omladozó vakolata az egykor volt szent találkozást. A sok kis istenképű helyett egymást gyilkoló generációk váltják egymást, kegyetlenségükből versenyt csinálva kacagják, hogy “minden igen jó”. A földre dobott véres követ felváltják a földre hullott bombák, de az eredmény ugyanaz. Pusztulással uralkodni minden, csak nem isteni, megalázni minden, csak nem jó és szép. De ezt hozzuk, mert már csak ez van.
És hogy mindennek megálljt parancsoljon, megszületett az emberképű Isten, aki újra szeretettel és tisztelettel uralkodik. Az évezredek alatt begyakorolt kegyetlenség két gerenda metszéspontjában elillan, és helyét felváltja az istenképűség újdoni lehetősége. A keresztjére tekintve egyszerre látni, hogy mivé lett, és mivé lehet az ember. Azért, hogy újra istenképűként élhess, az emberképű Isten feláldozta magát. Így lett újra “minden igen jó”.
