Meg fogok szólalni
Évszázadokon keresztül a templomdombon hevertem. Valaha egy
sziklatömb voltam a szentély egyik falában, láttam az Istent, éreztem
ködbeburkolt jelenlétét, aztán idegen csapatok tettek minket a földdel
egyenlővé. Később újjáépült a szenthely, de engem már nem tudtak felhasználni
hozzá, hiszen darabokra törtem. Már csak arra voltam jó, hogy néha valaki felkapjon,
és hozzávágjon egy embertársához teljes erőből. A kiálló élem miatt nem volt
olyan kövezés, amiből engem kihagytak volna. Valaki mindig megtalált, aztán
használt is.
A múltkor egy szerencsétlen nőt cibáltak oda, rá sem bírtam
nézni, de egész lényemmel éreztem a tomboló érzelmeket, a rettegést, a
gyűlöletet, a pattanásig feszült idegszálakat. Miért nem tudom ilyenkor
összehúzni magam? Vagy miért nem tudok szétporladni apró kavicsokká? Egy hőbörgő
alak már meg is kaparintott, és dobásra készen állt, várva a jelre, ami nem
jött. Mert Valaki rajzolt a porba, aztán egy mondattal lecsillapította a
kedélyeket. A hangja ismerős volt, rég elfeledett emlékeket ébresztett bennem a
kezdetekről.
Sajnos nem telt el túl sok idő, mikor újból dühös,
gyűlölettől izzó kezek kaptak fel a porból, és megfeszülten, dobásra készen
álltak. Most Ő volt a célpont. Kő még nem dermedt meg ennyire, mint én abban a
pillanatban. Nem, Mindenható, ezt nem engedheted! Nem vehetem el az Alkotóm
életét! Lépj közbe, szórj villámokat, csinálj valamit! Aznap Ő, akit az emberek
csak Jézusnak hívtak, átment a tömegen, így ismét elmaradt egy kövezés, engem
pedig a dühös kéz jó messzire hajított mérgében.
Az eséstől újabb darabok pattantak le belőlem, de cseppet
sem bántam, egészen formássá porladoztam, és végre valahára messzire kerültem a
templom udvarától. Megcsapott a szabadság édes szele, gyerekek kezdtek játszani
velem, egyikük rúgott a másiknak, aztán tovább, egyre tovább a kanyargós
utcákon. Kacagásuk soha nem tapasztalt érzést ébresztett bennem, kezdtem végre elhinni,
hogy lehet más az életem.
A sok játéktól egyre kerekebb lettem, durva éleim nap-nap
után koptak el. Egyszer egy csapat suhanc egészen az Olajfák hegyének lejtőjéig
rugdosott. Hatalmas tömeg jött velünk szembe, és Hozsánnát kiabáltak mind. Ő
pedig ott ült egy szamáron, és vonult a főváros felé. Pálmaillat lengte be az
utat, az emberek boldogok voltak, és boldogságuk rám is rámragadt. A gyerekek
már nem játszottak velem, siettek, hogy minél közelebbről láthassák a Mestert.
Ebbe a boldog hangzavarba aztán méltatlankodás moraja kezdett
vegyülni. Voltak, akiknek nem tetszett a hozsánna, és csendet akartak, rendet,
fegyelmet. És ekkor újból meghallottam a hangját: „Mondom nektek, ha ezek
elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”
Azóta várom ezt a napot. Mert egyszer majd kiáltani fogok, egyszer
meg fogok szólalni, és elmondom milyen is az Isten! Elmondom, mert ismerem a
hangját a teremtés óta. Láttam, mit tett az emberért, hogy itt járt köztünk, szeretett,
tanított, lehajolt a legkisebbhez is, meghalt és feltámadt.
Még nem tudok megszólalni, de Te, igen. Hát mondd ki: Isten szeret
és az életével fizetett értem. Ő a király, és nemcsak azon a pálmaillatú napon,
hanem örökké. Az én életemben is.
