Bízz bennem, lelkész vagyok!
Az utolsó korty teát ittam meg a kedvenc bögrémből, leteszem magam elé az asztalra, és akaratlanul is megakad a szemem a feliraton: "Bízz bennem, lelkész vagyok". A bögrét a lelkészi felszentelésem alkalmából, az öcsémtől kaptam ajándékba. Egy lelkész életében nincs is talán meghatározóbb esemény, mint a felszentelése, hiszen ez az az alkalom, amikor az egyház elismeri, hogy a szolgálatra Isten hívta el őt, és hogy a lelkész önszántából az életét erre a célra különíti el. A "segéd" jelző eltűnik, és amikor az egyházi vezetőség a térdelő lelkész fejére teszi a kezét, és áldást kér rá és a családjára, mintha (de csak mintha) valami alig érezhető erő járná át az ember testét. A bögre erre az alkalomra emlékeztet, az öcsém életvidám humorával: a háttérben a "szokatlan" (maradjunk ennél a szónál) szakállas fizimiskám sziluettje, az előtérben a szavak: "Bízz bennem, lelkész vagyok".
Ahogy az üres bögrét szorongatom, eszembe jutnak azok az alkalmak, amikor pont ezt a bizalmat vonták meg tőlem, és lehet, hogy pont azért, mert lelkész vagyok. Mintha az, hogy szakállam van, hogy hosszabb a hajam a megszokottnál, vagy hogy néhány évtizeddel fiatalabb vagyok "a kelleténél" feljogosítana bárkit is a bizalmatlanságra. Aztán eszembe jutnak azok a kollégáim, akik pusztán azért, mert más kromoszómákkal születtek, nem jogosultak a felszentelésre: nekik nem azért nincs "felszentelési bögréjük", mert nem érdemlik meg, hanem azért, mert Isten nőnek teremtette őket. De úgy tűnik, a bizalmat tőlük éppoly könnyen megvonják. Néha ezzel a bögrével állnék fel a szószékre, látogatnék gyülekezeti tagokat, csak hogy olvashassák is: "Bízz bennem, lelkész vagyok".
Mózes is hasonlóan érezhette magát, bár bögréje neki se volt. Isten hívta ki az egyiptomi fáraó udvarából, fel a hegyre a csipkebokor elé, majd vissza Egyiptomba, hogy immár "felszentelve" vezesse ki a népet. De mintha ez mit sem számítana, a nép újra meg újra fellázad ellene, egyszer az étel, máskor az ital miatt panaszkodik, Mózesnek pedig (el tudom képzelni) a hócipője is tele van az állandó siránkozással és a bizalmatlansággal. Aztán "a nép ismét perlekedni kezdett Mózessel, és azt mondta: Adj nekünk vizet, hogy ihassunk!" Hallom a fogyasztói hozzáállást a nép hangjából még a nyomtatott szavakon keresztül is: "Te akartad ezt, a te ötleted volt, oldd meg! Ki akart a pusztában szomjan halni? Én biztos nem! Kirángattál bennünket a jómódból, most csinálj valamit, nekünk ez jár!" És hallom a saját reakciómat legbelülről, kezdeném védeni az álláspontomat, magyarázkodni, bezárni, visszatámadni — De mózes nem ezt teszi. "Mózes pedig így felelt nekik: Miért perlekedtek velem? Miért kísértitek az Urat?" (Mózes második könyve 17:2) Miért nem bíztok — bennem, de különösen Istenben? Hiszen az életemet tettem fel arra, hogy ti nektek lehetőségetek legyen kievickélni a bűn mocsarából, olyan nagy kérés, hogy egy picit bízzatok?
Mert ha valóban Isten hívta el, és valóban ő vezette ki a népet is, akkor a zúgolódás — noha Mózesnek van címezve — valójában Isten ellen szól! És Isten azonnal tudja a megoldást: a szárazból vizet csinál, a kőből forrást fakaszt, nem tart semmiből. Lehetett volna szépen is kérni, nem rögtön méltatlankodva. Kicsit bízva abban, hogy amit kérek, már megadatott nekem... (János evangéliuma 16:23-24) Mert amikor elhívta Mózest, amikor kivezette a népet Egyiptomból, és amikor engem (és téged is!) szolgálatra hívott el, Isten asztalán már rég ott volt a saját bögréje, saját felirattal, ami a világegyetem kezdete előtt igazságot hirdetett: "Bízz bennem, Isten vagyok!"
