A kizárt macska vigasza
„Mert nem zár ki örökre az Úr. Sőt, ha megszomorít, meg is vígasztal az ő kegyelmességének gazdagsága szerint.”
(Jeremiás siralmai 3. fejezet 31-32. vers)
Mikor évekkel ezelőtt a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy lesz egy macskánk, akkor még előtte megbeszéltük, hogy milyen szabályok szerint fogjuk nevelni, hogy hol lesz a helye, hogy hova fogjuk fel és beengedni, hogy mikor és melyikünk fogja etetni, stb.
Ezekhez igyekeztünk is tartani magunkat, de a következetességnek néha fájdalmas ára volt. Úgy, mint egy-egy szétkapart bútor, kilyukasztott ruha, megrágott töltőkábel.
Persze, ilyenkor jött a fegyelmezés, a megemelt hang, a fülpöckölés és a kizárás a folyosóra. S hogy miként reagált erre a macska? Először megszeppent, szinte látszott rajta, hogy tudja, hogy rosszat tett, de egy fél óra múlva, mintha bocsánatot akarna kérni, ott kaparászta az ajtót és bánatosan nyávogott. És bizony nemcsak neki, hanem nekünk is fájt, hogy most nem jöhet be és nem lehet velünk.
Így nevel minket a mennyei Atyánk is, mikor megengedi, hogy megtapasztaljuk a bűneink és a rossz döntéseink következményeit.
Könnyes szemmel zárta be Ádám és Éva mögött az Édenkert kapuját, Noé ismerősei, barátai előtt a bárka ajtaját, a Vörös-tengert az Egyiptomiakkal.
Sírt akkor is, amikor a nép a többszöri prófétai figyelmeztetés ellenére a babiloni fogságot, vagy később a rómaiak általi pusztulást választotta. „hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad.” (Máté 23:37)
És ma is a lelkében megrendülve és sírva szemléli szenvedéseinket, mikor napról napra bőrünkön érezzük az elmúlást, vagy mikor fejjel megyünk a falnak, mikor járjuk kusza vargabetűinket. Mikor kizárt macskaként ott kaparásszuk vinnyogva az ajtót.
Megnyugtató tudni azt, hogy hall minket, hogy együtt érez velünk, de ami még ennél is bátorítóbb, hogy „nem zár ki örökre”, sőt, már nyílik az ajtó!
