Ragaszkodj a bölcsességhez!
"Fiam, ne téveszd ezt szem elől, vigyázz arra, hogy okos és megfontolt légy! Ez élteti lelkedet, és ékesíti nyakadat. Utadon biztonságban jársz, és lábadat nem ütöd meg. Ha lefekszel, nem rettensz fel, hanem fekszel, és édesen alszol."
Azt gondolom, szülőként talán nincs is nagyobb vágyunk annál, mint hogy a gyermekünk, a nevelésünknek köszönhetően teljes, boldog, és nem utolsó sorban értékes életet éljen. Ha nem így volna, a nevelésnek se volna semmi valódi értelme. Szeretnénk, ha a gyermek a szavainkból, példánkból megtanulná, hogy mi a helyes és mi nem, melyik út a járható, és melyiket kerülje el messziről. Úgy szó szerint, mint átvitt értelemben.
Hálás vagyok Istennek, hogy olyan családban nőhettem fel, ahol a hit a mindennapok része volt. A szüleim megtanítottak bízni abban az Istenben, akivel őket a saját szüleik ismertették meg. Abban az Istenben, akivel aztán tapasztalatokat szereztek, és az így, lavinaszerűen gyűlő Isten-ismeret (nevezzük a Példabeszédek bölcse szavaival "bölcsességnek") stafétáját átadva, szélnek eresztve én magam is saját tapasztalatokkal bővítettem a megismert tudást. Szigeti Jenőtől tudom, hogy "Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei". Csupán az ismeret nem elég a kapcsolathoz. A kapcsolathoz én is kellettem.
Mostanában gyakran felötlik bennem ez a gondolat. Az égető kérdés, hogy mit hagyok magam után azokban, akik a legfontosabbak ezen a Földön: a gyermekeimben? Milyen Istent ismernek meg rajtam keresztül? Egy olyan Istent, aki követelőzik, megbénítja és skatulyába zárja őket? Aki büntet és bosszút áll, haragszik és fenyegetőzik?
Vagy egy olyan Istent, aki szabadságot ad nekik, akiben lehet és kell bízni, aki akkor is szereti őket, ha kétségeik vannak, akkor is, ha rosszul döntenek? Remélem, én is azt az Isten-ismeretet adhatom tovább nekik, amit szüleimtől, nagyszüleimtől, dédszüleimtől örököltem, hogy aztán ők is tovább bővíthessék majd azt. A szeretet Istenének ismeretét. Aki éltet és ékesít, biztonságot és békességet ad. Mást nem érdemes követni.
