Az igaz hitből él
Mert abban Isten a maga igazságát
nyilatkoztatja ki hitből hitbe, amint meg van írva: "Az igaz ember
pedig hitből fog élni."
Ez a Pál apostol által Habakuk próféta ószövetségi könyvéből
idézett mondat volt az a szikra, amely lángra lobbantotta a reformációt kicsit
több mint 500 évvel ezelőtt. Luther Márton Ágoston-rendi szerzetesként élte a
mindennapjait. Mint tökéleteségre törekvő ember, nagyon szenvedett attól, hogy
szeretett volna jó lenni, szeretett volna mindenben teljesen megfelelni a
szerzetesrend előírásainak, és így tetszeni Istennek, de képtelen volt rá.
Ezért méltatlannak érezte magát Isten szeretetére, és félt, hogy el fogja
veszíteni az üdvösséget. S ami a legrosszabb: félt Istentől, és nem tudta
szeretni őt.
Johann von Staupitz, a rendfőnöke, látva önmarcangolását,
elküldte filozófiát tanulni – melynek abban az időben része volt a teológia –
hogy ne legyen annyi ideje magával foglalkozni. Ennek nyomán később a
wittenbergi egyetemen tanítani kezdett, és többek között Pál apostol rómaiakhoz
írt levelét is tanította a hallgatóknak. Miközben kutatta a szöveget, és
olvasta ezt a verset is, rátalált élete nagy küzdelmének megoldására: ahhoz,
hogy Isten elfogadjon (hogy igaznak tekintsen), nem kell hibátlannak és
tökéletesen engedelmesnek lennie, nem kell minden egyházi és isteni elvárásnak
megfelelnie – amire egyébként is tudta, hogy képtelen. Elég, ha hisz, mert Isten
nem a teljesítménye, hanem a hite miatt fogja őt elfogadni.
Istennek ez a felénk fordulása és készsége arra, hogy
elfogadjon minket minden hibánkkal és fogyatékosságunkkal együtt, sokat
jelentett nekem is. Mert amikor már hittem, és komolyan kezdtem venni azt, amit
a Bibliában olvastam, rájöttem, hogy sok minden nincs rendben az életemben.
Ezeken a dolgokon változtatni akartam, mert éreztem, hogy úgy volna jó élni,
ahogyan Isten kéri. De én is belefutottam ugyanabba a problémába, amibe Luther:
képtelen voltam mindig azt tenni, ami a helyes. Volt, amikor sikerült, és volt,
amikor nem. Hozzá hasonlóan én is féltem attól, hogy így Isten nem tud majd
elfogadni. Minden erőmmel arra törekedtem, hogy jó legyek, és közben észre sem
vettem, hogy már nem Istenre irányítom a figyelmemet, hanem magamra. Ez a
gondolkodásmód, mint egy örvény húzott lefelé. Nagyon elkeserítő volt.
Ezért óriási megkönnyebbülést jelentett nekem is, amikor
megértettem, hogy Isten úgy szeret engem, ahogy vagyok, minden hibámmal és
bűnömmel együtt, és nem kér tőlem tökéletességet – legalábbis nem olyat, amit
saját erőből kellene elérnem. Hanem csak azt kéri, hogy higgyek benne, mert ő
az, aki igazzá tud, és ha én is vágyom rá, akkor igazzá fog tenni, olyanná, aki
egyre inkább Isten kérése szerint képes élni. Isten szeretete és kegyelme nem arra
szabadított fel, hogy emberi hajlamaim szerint éljek, hanem arra, hogy ne a
saját bűneimmel foglalkozzam, hanem Krisztussal, és megtanuljam magam rábízni, hogy
ő munkálkodjon bennem, és segítsen igazzá válni.
Ez az evangélium egyik legfontosabb üzenete, amely milliók
életébe hozott változást a reformáció idején, és azóta is. És ez az az üzenet,
amely elhozhatja az örömteli szabadságot minden őszintén igyekvő, de a saját
gyengeségét érző, mai hívő számára. Mi is köztük lehetünk!
