A szabadító
"Mert én nem az íjamban bízom, nem a fegyverem segít meg engem. Te segítesz meg ellenségeinkkel szemben, gyűlölőinket te szégyeníted meg."
Zsoltár 44,7-8
A fenti sorokat angolból a következő képen is lehetne fordítani: Mert nem az én íjam segít meg engem a bajban és nem a kardom hozza meg a győzelmet a csatában. Való igaz évszázadokon át, ha nem tovább, a hadakozó felek legjobb eszközei voltak ezek a fegyverek a csatában. Íj és kard. Az íjat lehetett használni támadásban és védekezésben egyaránt, míg a kard leginkább a közelharcban bizonyult hasznosnak. Ha a sereg támadott, már messziről lehetett lőni az ellenséget és így ritkítani a soraikat, hogy minél kevesebb emberrel kelljen szembenézni. Ha ők támadtak, a nyílzápor segítette csökkenteni a támadóerőt. De a végső szót legtöbbször a kardok összecsapása mondta ki. Test test ellen, kard kard ellen viaskodott. Aki ügyesebben forgatta a fegyvert, az nyert. Ezért mindkét sereg képezte katonáit és igyekezett a legjobb fegyverrel ellátni őket. A mai napig előfordul, hogy a legjobb hadseregnek a legjobban kiképzett és leginkább felszerelt sereget tartjuk. Mégis sok-sok történelmi példa bizonyítja, hogy van valami, ami még fontosabb mindezeknél: Az ok, amiért harcolunk, vagy másként fogalmazva, a hitünk, az eltökéltségünk.
Az ember csodákra képes a szeretteiért. Ha a családot, gyermekeinket, férjünket, feleségünket kell megvédeni, mindenre készek vagyunk. Beszámolók szólnak ilyen hősökről, a harctéri barátságról, az önfeláldozásról. Szintén sok erőt ad a csatához, ha hiszünk az eszmében, amiért kockára tesszük az életünket. Ilyen a hazaszeretet eszméje, amikor életem árán is védem a hont. Ilyen a segítségnyújtás gondolata, amikor hiszem, hogy a jó ügyért szállok harcba, mert ezzel az elnyomotton a bajba jutotton segítek. De a történelem lapjai arról is szólnak, hogyan vesztek el családok és önfeláldozó hősök végül hiába.
Miben bízhatunk hát, ha kevés a fegyver, a képzettség, az erő, az eszme, de még az igaz ügy is?
Nem tudjuk, mikor írták a 44. zsoltárt, de azt igen, hogy Isten népe, mint oly sokszor, most is bajban volt. És nem azért, mert valami rosszat tettek, nem azért mert provokálták az ellent, vagy kihívták magukkal szemben a sorsot. Nem. Egyszerűen csak megtámadták őket csak úgy, önös érdekből. Nem jelentették be a háborút, csak jöttek és öltek, raboltak, szinte nem volt mit tenni. Mivel az izraeliták békés, pásztornép voltak, nem igazán értettek a fegyverekhez, nem is volt más választásuk, mint Istenben bízni. Az ő történetük a példa a mi számunkra is. Ahogyan az ő győzelmeik nagy része nem az ügyességükön, vagy fegyverük erején múlt, hanem Istenbe vetett szilárd hitükön, úgy a mi győzelmünk kulcsa is ez! Az igazi Szabadító: Isten Maga! Ha Benne bízunk, sohasem kell félnünk!
