Vakmerőség vagy bátorság

„Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük, mert maga az Úr, a te Istened vonul majd veled, nem hagy cserben téged, és nem hagy el.” (5Mózes 31:6)

Mózes a végső búcsúra készült. A nagy vezető – akinek a közreműködése által Isten hatalmas kézzel kivezette népét Egyiptom rabszolgaságából, – maga helyett Józsuét jelölte ki Izráel népe új vezetőjének. Az ő feladata volt a népet bevezetni az Úr által megígért tejjel és mézzel folyó Kánaán földjére. Józsué fiatal volt és tapasztalatlan, de a szíve a helyén volt, mivel szerette, tisztelte és félte az Urat, Izráel Istenét. Búcsúbeszédében Mózes a legfontosabbat helyezte a nép és egyben Józsué szívére, mégpedig azt, hogy legyenek bátrak, erősek és teljesítsék Isten parancsait. Mózes szavai arról a bizonyosságról igyekeztek meggyőzni a népet, hogy az Úr, aki ígéretet tett népének Kánaán földjének birtoklására, velük fog tartani és képessé teszi őket arra, hogy a kijelölt földet birtokolni tudják. Sok bizonytalanság és kétség lehetett a szívekben a jövőt illetően. Mózesen keresztül azonban így hangzott a biztató szó: „Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük, mert maga az Úr, a te Istened vonul majd veled, nem hagy cserben téged, és nem hagy el.” (5Mózes31:6) Józsué számára később még többször elhangoztak ezek a bíztató szavak (lásd: 5Mózes31:7-8; Józsué 1:6-9, 18), mert Isten szerette volna, hogy irányába feltétlen bizalom alakuljon ki. A feltétlen bizalom ugyanis az alapja annak, hogy Isten csodálatos terve megvalósuljon az ő népe életében.

Isten bátorságra, vagyis inkább bátor cselekedetekre bíztatta szolgáját ezekkel a szavakkal: „légy bátor és erős … ne félj és ne rettegj.” Józsuénak bátorságra és nem vakmerőségre volt szüksége. Kívülről nézve sokszor nehéz megkülönböztetni a vakmerőséget a bátorságtól. Amíg a Szentírás a vakmerőségtől óv, sőt tiltja az ilyen magatartást: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” (Máté 4:7), addig a bátorságra bátorít, sőt megparancsolja azt: “Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor” (Józsué 1:9).

Az alapvető különbség a bátor és a vakmerő ember között az, hogy a vakmerő saját esze szerint jár, saját maga céljait, vágyait igyekszik megvalósítani. Sok esetben azért cselekszik figyelemfelhívóan mert embertársai csodálatát szeretné kivívni önmaga számára. Az ilyen ember önmagában, saját képességeiben, erejében, bölcsességében bízik. A vakmerő ember tettei sok esetben másokat is veszélyeztetnek, másokat is bajba sodorhatnak.

Ezzel szemben a bátor, vagy inkább bátran cselekvő ember Isten parancsát, utasításait követi (Istentől kapott felhívásának engedelmeskedik), az Úr tervét igyekszik megvalósítani, ami időnként veszélyes helyzeteket is teremthet életében (lásd: Zsolt 23). Nem a feltűnésvágy, hanem az őszinte engedelmesség cselekedeteinek indítórugója, illetve mások segítésének, a bajba kerültek megmentésének szándéka. Nem embertársai csodálatára apellál, hanem Istennek tetsző életet szeretne élni. Önmagában nem is találja a kellő erőt, képességet és bölcsességet feladatai elvégzéséhez. Érzi és tudja, az erőt egyedül Istentől kaphatja meg küldetése teljesítéséhez. A szükséges erőt az Istennel való napi, személyes, szoros kapcsolatból kapja. Amíg a vakmerő ember sikereit önmagának tulajdonítja, és önmagát ünnepli/ünnepelteti, addig a bátran cselekvő ember Istennek ad dicsőséget minden eredményért.

Isten bennünket is arra szólít fel ma reggel, hogy legyünk bátrak és erősek, ne féljünk és ne rettegjünk a jövőtől. Cselekedjük az Ő akaratát bátorsággal, engedelmeskedjünk neki kétségek nélkül, legyünk erősek a jóban! Ő velünk tart, bízhatunk benne, életünket Ő teszi sikeressé, áldottá és boldoggá. Légy hát bátor és erős, készülj fel arra a csodára, amit Isten készít a te életedben is!