Mentek tovább ketten…

„De Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő pedig felelt: Itt vagyok, fiam. A fiú megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.”

1Móz 22,7-8

Ábrahám és Izsák története talán az egyik legismertebb ószövetségi elbeszélés. Isten arra kérte a hívők atyját, hogy áldozza fel neki a legkedvesebbet, amije van, a gyermekét, az örökösét, Izsákot. Az idős apa útnak indult fiával a hegy felé, ahol el kellett készítenie az oltárt az Úr szava szerint. Napokon keresztül gyalogoltak, szolgák kísérték őket és egy szamár vitte a tűzhöz szükséges rőzsét. Három nap telt el lassan szótlanul úgy, hogy csak a legfontosabb dolgokat beszélték meg egymással. Míg végül, amikor ketten maradtak, az okos ifjú, aki nem először kísérte el apját hasonló zarándoklatra, feltette a kérdést, hogy hol van a megáldozandó bárány. A fenti sorokban az apa megnyugtató, hittel teli és nem hitegető válaszát olvashattuk: Isten majd gondoskodik róla. Ábrahám hitének legnagyobb próbája volt ez, és ez a mondat azóta is bizonyság minden nehéz helyzetben levőnek: Isten gondot visel. De nézzük csak pontosan miért olyan komoly ez a próba?

Először is Izsák Ábrahám fia. Csak maga a tény, hogy egy apa önszántából vessen véget fia életének, elborzaszt bennünket. A legtöbb apa vágya, hogy fia szülessen, aki tovább viszi a nevét. Benne, mint utódunkban látjuk a család jövőjét. Minden tudásunkat, hitünket, legértékesebb gondolatunkat szeretnénk tanácsként átadni neki, hogy segítse őt élete útján. A szülő elkötelezett, hogy gyermeke életét óvja, védje, őrizze, segítse. Mindennek az ellenkezője az őrülettel határos. Isten kérése rettenetes, nem csoda, hogy sokan azt gondolják: hol van a szeretet Istene? Bár tudjuk, hogy végül a történet a Mindenható akaratából jóra fordult, mégis, magát a kérést is, mi mai emberek, elutasítjuk.

Másodszor Izsák Isten ígéretének beteljesedése. Maga az Úr hívta el Ábrahámot arra, hogy családjából végül egy olyan nép szülessen, aki Őt képviseli az egész világ előtt. Isten célja ezzel a néppel, hogy általuk árassza ki áldását az egész földre. Bár Ábrahámnak már született egy másik fia Hágártól a szolgálótól, Isten világossá tette, hogy ígérete Sára fia, Izsák által válik valóra. Amikor Izsák megszületett, Isten ígérete beteljesedett. Ráadásul csoda történt, hisz szülei már igen idősek voltak, így rég meddők. Amikor Isten visszakérte Izsákot, úgy tűnt, hogy ezzel minden ígéretét, minden jó szándékát visszavonja Ábrahámtól és az egész világtól is. Így az idős pátriárka folyamatosan gondolkodott három napon át, mi késztetheti Urát erre. Megvizsgálta magát, régi, elkövetett bűneit, amiket megbánt, és amikért bocsánatot kért. Vajon maradt-e olyan, ami okot adhatott erre a próbára. Bár nem talált ilyet, végül arra az elhatározásra jutott, hogy Istennek van joga arra, hogy visszakérje azt, amit Ő adott. Hitte, hogy mindene, amije van, ajándék. Bár egész életében szolgált, tudta, hogy amit szerzett, azt mind csak egyedül Urának köszönheti. Így kételkedés nélkül elfogadta, hogy Ő visszavegye, ami az övé.

Harmadszor Izsák a megváltás záloga. Ádámtól és Évától kezdve a hívők vérvonalán minden személy hitte, hogy végül valamelyik fiuk lesz az, aki megtöri a bűn átkát, legyőzi a kígyót és eléri az ember megváltását. Ábrahám állt ennek a sornak a végén. Számára Izsák nem csupán a fia volt, nem csupán családjának jövője, Isten áldásainak megmaradó csatornája, hanem a Megváltó eljövetelének valósága is. Nem tudta elképzelni sem, hogy Isten ezt az ígéretet visszavonná. Bár nem értette hogyan, de tudta, hogy akár nélküle, akár Izsák nélkül, de végül Ura megoldást ad minden hívő ember számára. Bár halottak nem támadtak fel az ismerete szerint, de tudta, létezett olyan férfi a hívők között, Énók, aki nem látott halált. Ábrahám őszintén hitte, bármi történjen is, Ura végül gondoskodni fog mindannyiukról.

Gondolkozzunk el ma azon, mi történne velünk, ha Isten mindent visszakérne tőlünk, amit adott? Megmaradna-e a hitünk? Ismerjük-e Őt annyira, hogy ennek ellenére feltétel nélkül bízzunk benne? Tudnánk-e mindezek után tovább járni Istennel?