Készen állsz?
Ha gyalogosokkal futva is kifáradsz, hogyan fogsz lovakkal
versenyezni? Ha csak békés tájon érzed biztonságban magad, mit fogsz csinálni a
Jordán sűrűjében?!
Középiskolás voltam, amikor egy társunk kezdeményezésére az
osztályból egy csapattal beneveztünk egy tájékozódási futóversenyre. A
tájékozódás nem volt gond, hiszen erdésznek tanultunk, jól ismertük a térképet.
A futásról is úgy gondoltuk, hogy menni fog. Csak arra nem számítottunk, hogy
mindjárt az elején 3-400 métert egy sípályán kell megenni - felfelé! Nem
voltunk tapasztalt futók, nem voltunk olyan kondiban, és az a kis bemelegítés
az indulás előtt nem sokat ért. Nagy lendülettel elindultunk, de aztán többekhez hasonlóan ennek a pár száz méternek az
utolsó harmadát én is levegő után kapkodva, már csak gyalogolva tettem meg. Utána persze
tudtam újra futni, de értékes perceket veszítettem azzal, hogy nem voltam
felkészülve arra, ami rám várt.
A lelki életben is járhatunk így. Az ismeretlen,
kényelmetlen, vagy ahogy gyakran mondjuk: a komfortzónánkon kívüli helyzeteket
inkább kerüljük, és biztonságos keretek között szeretünk mozogni. Ha ez így
van, akkor a lelki dolgokban elkényelmesedünk, elégedetten élvezzük Isten
áldásait, olyanok társaságában, akik hozzánk hasonlóak. Csakhogy ha ezt
tesszük, akkor nem leszünk edzettek, és ha a korábbi nehézségeknél nagyobbak
jönnek, akkor könnyen elbizonytalanodunk, „csalódunk Istenben” (ahogy mondani
szokták), megrendül a hitünk, és tanácstalanok leszünk, hogy mit tegyünk.
Ezért a legjobb az, ha megéljük a hitünket nyíltan,
őszintén, önkritikusan, Istenben bízva, bátran, az olyanok között is, akik nem
hisznek Benne – mindennap. Így Isten fel tud készíteni a nehezebb időkre is. Vállalod a kihívást?