Isten helyében
A napokban belekezdtem egy podcast hallgatásába, amiben a
riporternő egy ismert magyar színésszel beszélgetett. Az egyik kérdés az volt,
hogy kinek a bőrébe bújna egy napra, a színész pedig a Teremtőt választotta. Hangja
és egész kisugárzása nagyon szelíd és megfontolt volt, egy cseppnyi arroganciát
sem lehetett érezni benne, ellenben annál több jószándékot, szeretetet, mert
egy picit jobbá kéne tenni ezt a világot, egy kicsit közbeavatkozni, vagy
legalábbis észhez téríteni az embereket.
Elgondolkodtatott akkor a válasza, és ahogy a fenti igét
elolvastam, egyből ez a beszélgetés jutott eszembe. Ezzel együtt pedig az, hogy
nem lehet most könnyű Istennek lenni.
Ő az egyetlen, aki látja a teljes képet, a miértet, mikort,
hogyant, meddiget. Vannak dolgok, amiket kinyilatkoztatott az embernek, de az is
„tükör által homályosan”, és van, ami csak rá tartozik. Szeretik, tagadják,
kérnek tőle, okolják mindenért, Ő pedig nézi, hogyan gyilkolják gyermekei már
évezredek óta egymást és azt a világot, amit Ő alkotott. A Föld veszélyben, háborúk
dúlnak országok között, országokon belül, családokban, az emberben.
Miért nem lép Isten? – kiáltjuk az ég felé unos-untalan. És miért
cselekszik így az ember?
Hitre és kapcsolatra van szükségünk ahhoz, hogy élni tudjunk
ebben a világban. Hogy feltegyük Neki az összes kérdést, és nyitottak legyünk,
akár válaszol, akár csendben hallgat mellettünk. Kapcsolatra, amiben megengedjük,
hogy Ő is beszéljen, és nemcsak a mi kéréseink záporoznak. Kapcsolatra, ami
akkor sem fordít Neki hátat, amikor nem értjük. Kapcsolatra, ami képes várni,
és képes látni Őt a mindennapok apró csodáiban.
Hitre, bizalomra, Megváltóra.
