Isten helyében

„Ki hasonlítható Istenünkhöz, az Úrhoz, aki a magasban lakik, és a mélybe néz, az égre is, a földre is? Fölemeli a porból a nincstelent, és kiemeli a szemétből a szegényt. Az előkelők közé ülteti, népe előkelői közé. Megengedi, hogy a meddő úgy lakjék a házban, mint fiaknak boldog édesanyja. Dicsérjétek az Urat!”

A zsoltárok könyve 113:5-9

A napokban belekezdtem egy podcast hallgatásába, amiben a riporternő egy ismert magyar színésszel beszélgetett. Az egyik kérdés az volt, hogy kinek a bőrébe bújna egy napra, a színész pedig a Teremtőt választotta. Hangja és egész kisugárzása nagyon szelíd és megfontolt volt, egy cseppnyi arroganciát sem lehetett érezni benne, ellenben annál több jószándékot, szeretetet, mert egy picit jobbá kéne tenni ezt a világot, egy kicsit közbeavatkozni, vagy legalábbis észhez téríteni az embereket.

Elgondolkodtatott akkor a válasza, és ahogy a fenti igét elolvastam, egyből ez a beszélgetés jutott eszembe. Ezzel együtt pedig az, hogy nem lehet most könnyű Istennek lenni.

Ő az egyetlen, aki látja a teljes képet, a miértet, mikort, hogyant, meddiget. Vannak dolgok, amiket kinyilatkoztatott az embernek, de az is „tükör által homályosan”, és van, ami csak rá tartozik. Szeretik, tagadják, kérnek tőle, okolják mindenért, Ő pedig nézi, hogyan gyilkolják gyermekei már évezredek óta egymást és azt a világot, amit Ő alkotott. A Föld veszélyben, háborúk dúlnak országok között, országokon belül, családokban, az emberben.

Miért nem lép Isten? – kiáltjuk az ég felé unos-untalan. És miért cselekszik így az ember?

Hitre és kapcsolatra van szükségünk ahhoz, hogy élni tudjunk ebben a világban. Hogy feltegyük Neki az összes kérdést, és nyitottak legyünk, akár válaszol, akár csendben hallgat mellettünk. Kapcsolatra, amiben megengedjük, hogy Ő is beszéljen, és nemcsak a mi kéréseink záporoznak. Kapcsolatra, ami akkor sem fordít Neki hátat, amikor nem értjük. Kapcsolatra, ami képes várni, és képes látni Őt a mindennapok apró csodáiban.

Hitre, bizalomra, Megváltóra.