Hatodik érzék


 “Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”

Korinthusiakhoz írt második levél 4. fejezet 16-18. vers


“Hiszem, ha látom.”—tartja a közmondás. Sőt, sokan vallják, hogy ezen elv szerint élnek.

Én, személyesen, következetlennek tartom ezt a fajta gondolkodást, hiszen az élet sokkal több annál, mint amit a látásunk, vagy akár mind az öt érzékszervünk megmutat nekünk. A dolgoknak van egy belső, rejtett értelme, lényege, és hiszem, hogy ezek felismerésének képessége tesz minket elsősorban emberré.

Sokszor elég, ha egyszerűen csak az értelmünket használjuk ahhoz, hogy lássuk a láthatatlant. Ha regényt olvasunk, csupán betűket és írásjeleket látunk, mégis megelevenednek előttünk a szereplők, a helyszínek, és az egész cselekmény. Sőt, hatással vannak ránk. De nem a betűk és az írásjelek, hanem a mögöttük rejlő, láthatatlan jelentés.

Vannak helyzetek, amikor az értelem mellé egy mélyebb, lelki érzék is párosul. Egy régi, romos ház falai közé lépve azonnal körülvesz minket a hely történelme. A falak között meghúzódó emlékek. A poros, rozoga asztalon valamikor meleg vacsora illatozhatott, a polcon talán fényképek sorakoztak, amik szintén számtalan emléket rejtenek magukban.

És egy-egy hétköznapi helyzetben az értelem hittel is párosul. Futás vagy edzés közben nem a sajgó izmok miatt futunk, hanem tudjuk, de el is kell hinnünk, hogy azok az izmok erősödni fognak, és van értelme a jelenlegi fájdalomnak. Ha sűrű ködben sétálunk, még ha nem is látjuk, de tudjuk, hogy a cél előttünk rejtőzik valahol. Ugyanakkor hisszük is, hogy jó irányba haladunk, és el fogjuk érni a célt.

Épp temetésre készülök. A fák is mintha együttéreznének, hiszen a rozsdásodó levelek hullása általában az elmúlást juttatja eszünkbe. De ha jobban belegondolunk, és távolabb tekintünk, ott van bennük a megújulás is, a tavasz ígérete. Ha temetőben járok, nem a hideg márványköveket, fejfákat látom, hanem Istent, akire rábíztuk az itt nyugvó személyeket, és aki megígérte, hogy új életet ad nekik is, nekünk is.

Nem látom Istent, és nem láttam még senkit feltámadni, ami bizonyíték lehetne erre az ígéretére. De értelmemmel tudom, hogy az élet sokkal több annál, mint amit az öt érzékszervünk megmutat nekünk; lelkemmel tapasztaltam már, hogy Isten  velem van, és teljesíti ígéreteit; hitemmel pedig hiszem, hogy a jövőre nézve is ebben bízhatok. Mert nem a láthatóra kapaszkodom, hanem a láthatatlanra.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Világosság a sötétségben

A tökfőzelék és a szeretet