’56
„Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom! Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától, a pusztító dögvésztől. Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége. […] Ha az Urat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak, nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás.”
Hatvanhat évvel ezelőtt apai nagyapámat elküldte nagyanyám a
boltba kenyérért. Ő el is indult, hogy beálljon a sorba, azonban a történelem
közbeszólt, és a pékség előtt való várakozás helyett inkább a Sztálin szobrot
segítette le a talapzatáról. Ott volt, amikor belelőttek a tömegbe, mert
szabadságot akart a hazájának, szabad Magyarországot a gyermekének, és minden
idegszálával ellenkezett az orosz elnyomás és a kommunizmus ellen. Hála
Istennek, igaz, kenyér nélkül, de estére épségben hazaért.
Nem mindenkivel történt így. 1956. október 23. és december
31. között 19.226 a fegyveres harcok során megsebesült embert láttak el egészségügyi
intézményekben, és több mint 2600-an veszítették életüket Budapesten és vidéken
összesen.
(Forrás: https://mek.oszk.hu/01900/01937/html/szerviz/tablazat/tabhalot.htm)
És nem. Nagyapám ekkor még nem volt hívő, az események sem
tették azzá. Szűk negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy válaszoljon Isten
hívására. És biztos vagyok abban, hogy a több mint 2600 áldozat között nagyon sok
mélyen hívő ember volt.
Nem hiszek abban, hogy akik Istent követik, azok minden
bajtól mentesek. Hogy azokat mindig elkerüli a golyó, sosem ég le a házuk, sosem
veszítik el a munkahelyüket, vagy ha igen, akkor harmadnapra már ott is az
álomba illő ajánlat, ami csak rájuk vár. Nem hiszek abban, hogy akik Istent
szeretik, azok mindig felgyógyulnak a betegségből, vagy azoknak házasságát nem
rázhatják meg pusztító viharok.
De hiszek abban, hogy Isten mindezeket velük, velünk éli
meg. A süvítő golyókat, a tűzvészt, a veszteségeket, a lélektépő kríziseket.
Velünk van, és átvezet minket. Felemel, amikor összezuhanunk, bekötözi, gyógyítja
sebeinket, erőt ad, amikor már nem bírjuk tovább, és vállunkat átölelve
csendesen gyászol velünk.
Ha az ember figyelmesen elolvassa a teljes zsoltárt és nemcsak
ezt a néhány verset, akkor láthatja, itt sem egy rózsaszín, mesébe illő életről
van szó, ennél sokkal árnyaltabb a kép. Arról az Istenről szól, aki ott van
mellettünk minden nyomorúságban, és akinél el van rejtve örök életünk, mert a
vérével váltott meg minket.
Ma, amikor népünkkel arra emlékezünk, hogy hatvanhat éve
összefogtunk a szabadságért bármi áron, jusson eszünkbe, és adjon erőt nekünk
Isten hűséges jelenléte, és az ígéret, hogy az Ő országában végre helyreáll
majd minden!
