Remény és reménytelenség határán
„Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!”
Különbözően reagálunk a változó élethelyzetekre. Vannak, akik a legkisebb nehézséget látva is megtorpannak, lefagynak, s vannak, akik hősként viselkednek igen súlyos, veszélyes helyzetekben is. Nem csupán egymástól különbözünk ebben, hanem sokszor mi magunk is másként reagálunk, akár ugyanolyan helyzetekben is. Mindannyian átélünk olyan tapasztalatokat, amelyek során küzdenünk kell a reménységért, képletesen szólva, küzdenünk kell azért, hogy a fejünk a víz fölött maradjon, ne fulladjunk bele a problémákba… Ebbe a lelki küzdelembe pillanthatunk be a zsoltár segítségével.
Ahogyan a zsoltár írója megkérdezi önmagát – „miért csüggedsz el, lelkem?” - úgy kell beszélnünk saját lelkünkkel. Meg kell kérdezni magunktól, hogy valójában mi a bajunk, miért keseredtünk meg, vagy miért vagyunk zaklatottak. Szembe kell néznünk a problémákkal, majd biztatni kell saját lelkünket, hogy merjen reménykedni Isten szabadításában. Bele kell kapaszkodnunk abba, hogy lesz ez még másként… Sokszor tehát küzdenünk kell a bizalomért. Nekem gyakran segít ebben a küzdelemben az alábbi részlet: „Senki sem láthatja a kezet, amely leemeli a terhet, nem láthatja a mennyei udvarokból alászálló fényt. Az áldás akkor jön, amikor a lélek hittel aláveti magát Istennek.” (Ellen G. White: Jézus élete, 173. o. - Nikodémus c. fejezet) Arra törekszem tehát, hogy bizalommal alárendeljem magamat Istennek, az ő akaratának. Tapasztalatból tudom, hogy amikor ezt sikerül megtennem, akkor fordulóponthoz érkezem. A nyugtalanság helyét átveszi a békesség, s bár lehet, hogy a megoldásra még várnom kell, de tudom, hogy az is megérkezik az Isten által rendelt időben és módon.
Ne csüggedj tehát, ne add fel a küzdelmet! Inkább beszélj a lelkeddel, s bátorítsd a bizalomra!
Legyen áldott a napod!
