Látható és láthatatlan
Pál második levele a korinthusiakhoz 4:17-18 (RÚF)
Az egyik kedvenc kísérletem a pillecukor kísérlet. Ha nem ismernéd, egy Walter Mischel nevű stanfordi professzor végezte el elsőként, amit aztán azóta sokan és sokféleképpen megismételtek már. A kísérlet lényege, hogy négyéves gyerekeket egy üres szobába vezetnek, ahol csak egy asztal, egy szék, az asztalon egy tányér és rajta egyetlen szem pillecukor van. A kísérlet vezetője a következő választás elé állítja a gyerekeket. Lehetősége van most megenni azt az egyetlen szem pillecukrot, vagy vár, amíg visszajön a felügyelő, és akkor kap mellé még egyet. Elképzelheted, mennyire cuki eredmények születtek a kísérlet során. (Ha kíváncsi vagy, a teszt egyik megismétléséről videó is készült, amit a YouTube-on megtalálsz.)
A kísérlet nagy kérdése tehát az volt, hogy tudnak-e nemet mondani a vágyaik azonnali kielégítésére — az azonnali, de kisebb boldogságra — a későbbi, de nagyobb boldogság reményében.
Az élet is egy nagy pillecukor-teszt. Képes vagy-e most, a "pillanatnyi, könnyű szenvedésben" kitartani Isten és az embertársaid mellett, vagy beveszed a fájdalomcsillapítót — agresszió, mások eltaszítása, önzés, negativitás képében — és lemondasz a későbbi, nagyobb "jó"-ról? Mert nincs köztes út. Nem lehet nyalogatni, vagy kicsit harapni a pillecukorból. All in. Vagy így, vagy úgy, de döntened kell, és a döntéseidnek hosszútávú következményei lesznek.
A pillecukor-kísérlet azonban nem ért véget itt. 18 évig nyomon követték a kísérletben részt vevő gyerekek életét, s megállapították: azok a gyerekek, akiknek megvolt a képességük, hogy kivárják a második cukorkát, sikeresebbek voltak az iskolában, elfogadottabbak az életben és boldogabbak.
A mi nagy kísérletünk ugyan ma még láthatatlan, de örökkévaló, és sokkal nagyobb jutalmakkal kecsegtet, ha képesek vagyunk egy kicsit türelemmel várni. És ez nem egy könnyű dolog.
