Ragaszkodás Istenhez

„Ragaszkodik hozzád az én lelkem; a te jobbod megtámogat engem.”

(63. Zsoltár 9.vers)

Ez a zsoltár a júdeai sivatagban született. Szerzője Dávid, éppen ki tudja hányadszor üldözői elől menekül, ám most a segítségért való könyörgés helyett a magasztalás és a dicséret hangja száll fel ajkáról.

Hogyan? Hála? Ilyen helyzetben? És már megint? És még mindig?

Ez a XXI. századi nyugati gondolkodás számára érthetetlen és teljesen idegen. Egyrészt, csak olyanhoz ragaszkodunk, akihez, valami érdekünk fűz, aki szeret minket, aki jó hozzánk, aki hasznunkra van.

De, ha ez a valaki csak egy kicsit is ellentmond nekünk, ha csak egy kicsit is lemondással jár a kapcsolat fenntartása, nem is szólva arról, ha a másik miatt kellemetlenség ér, no akkor azonnal hátat fordítunk.

Azonban, amit Dávidnál látunk az egy olyan rendíthetetlen bizalomnak és hitnek, egy olyan ragaszkodásnak a megnyilvánulása, amely minden korok hithőseiben megvolt.

Ez ugyanaz a ragaszkodás, amit olvasunk például Ábrahámnál, aki kész volt elhagyni és feláldozni mindenét Isten miatt. Vagy Mózesnél, aki Egyiptom gazdagsága helyett az Isten népével való együttnyomorgást választotta.

Ez ugyanaz a ’ha nem tenné is’ hit, melyről vallást tett Dániel három társa Nabukadneccar előtt és amellyel szívében oly sok mártír kész volt és kész ma is, ha kell életét adni. „Hiszen a te kegyelmed jobb az életnél” (Zsolt.63:4)

Mindenesetre, én szeretnék olyan kitartó lenni az Istenhez való ragaszkodás terén, mint Dávid. Nem törődve és nem számolva a következményekkel. Nem valamiért ragaszkodni Hozzá, hanem csak úgy önmagáért.

Így, a halálnak völgyében járva valljuk meg mi is:

„Isten! én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize; Hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat és dicsőségedet.” (Zsolt.63:2-3)