Több, mint vigasz...
Több temetésen voltam már, mint lelkipásztor, akinek egyik legfőbb feladata ekkor a gyászolók, a kedves hozzátartozók vigasztalása. Általában a ravatalozó az a hely, ahol a fájdalom és annak kifejeződései, mint a sírás, jajgatás erőt vesz az embereken. Különösen akkor, amikor az elhunyt személyes dolgai is megjelennek az igehirdetésben, a nekrológ kapcsán esetleg a rá való emlékezésben. Vannak, akik nyíltan vállalják a könnyeket, mások visszafogottabbak, vannak akik nagyon erősek és nem engedik, hogy mások lássák rajtuk, mit éreznek. De minden temetésnek van egy része, amikor a legtöbb résztvevő arcvonásai megnyugodnak, meglágyulnak, szinte kisimulnak. Ez a pont már a sírnál van, amikor a hantolás előtt felolvassuk a feltámadásról szóló igéket. Ezen a ponton mindenki túl van már a halállal való találkozáson, az elmúlással való szembesülésen és a reménytelenség érzését kezdi felváltani a reménybe való kapaszkodás. Mert mindenki, aki a sírral szembe nézett már tudja, hogy itt nincs más, ami segíthetne, csak a hit. Hit abban, hogy van feltámadás.
Bár sokak számára addig a feltámadás hihetetlennek tűnt. Talán azért, mert nem olvasták a szentírást, vagy azért, mert a gondolkodásuk alapvetően materialista és az erről szóló Isteni kijelentést egész egyszerűen nem lehet tudományos módon alátámasztani megmagyarázni. A feltámadást a Biblia csupán kijelenti, tényként közli. Amiképpen Krisztus feltámadt, azonképpen van feltámadása is azoknak, akik benne hisznek. Többen igyekeznek életük során az "onnan sohasem jött még vissza senki" - falat felhúzni maguk köré, de ezen a falon repedések mutatkoznak. Nem más üt itt rést, mint az élet értelmes volta, vagy értelmetlensége, annak folytatása nélkül.
A feltámadás ugyanis szükségszerű. Mert ha nincs az életnek folytatása, vagyis, ha öröklét nem létezik, ha Krisztus nem támadt fel a halálból, hogy első legyen közülünk és utat nyisson nekünk, akkor mi értelme volt a létünknek? Tudom, választ kereshetünk utódainkban, hogy mások majd folytatják helyettünk, de ugyanakkor nélkülünk is! Mi arról már nem tudunk semmit, mert elporladtunk az időben és kőbevésett neveink is megfakulnak hamarosan. Az emberi emlékezet ugyanis korántsem örök, sőt nem is kegyes, vagy hűséges hozzánk, leginkább csak azokhoz, akiknek sikerült valami nagyot, valami korszakalkotót alkotniuk. Legfőképpen pedig nem igazságos, mert nézzük csak, kikre emlékezünk a történelmünkben! Hát nem igazán azokra, akik mindig jók, kedvesek és drágák voltak. A zsarnokok neve sajnos sokkal tovább megmarad. Így hát szükségszerű az örök élet az életünk igazságtalanságai miatt is, hogy minden tett végül elnyerje méltó jutalmát, vagy büntetését.
A feltámadás így válik az ember egyetemes reménységének beteljesedésévé. Értelmet ad életünknek, hitünknek és az abból fakadó jócselekedeteinknek, becsületességünknek, tisztességünknek, mindannak, amire a Szentírás bátorított minket, hogy kövessük drága Megváltónkat a szeretetben.
