Megbocsátás
„Viszont
legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan
Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.”
Efézusi levél 4:32
Életem egyik legnagyszerűbb élménye volt, mikor megértettem
és átéltem Isten megbocsájtását Krisztusban. Azóta is ez a kedvenc témám.
Szeretek Isten önzetlen szeretetéről beszélni, és arról, hogy ez milyen
következményekkel jár az emberekhez fáződő kapcsolatainkban. Különösen akkor
érzem időszerűnek a témát, mikor egymással összeférhetetlen keresztyénekkel
találkozom. Hogy tudnak ezek az emberek egymásra haragudni? Hogyan nem tudnak
egymásnak megbocsájtani? Hát nem értik Isten teljes elfogadásának lényegét?
De aztán van olyan, mikor magamra kell pirítanom. Minden
flegmatizmusom ellenére engem is meg tudnak bántani, és ami még rosszabb,
ilyenkor úgy érzem, jogosan haragszom. Mikor rajta kapom magam ilyen érzéseken,
már jobban megértem azokat a keresztyén társaimat, akiket olykor szelíden
feddeni szoktam.
Nem olyan rég olvastam egy történetet egy olyan nő
haragjáról, amely sokkal jogosabb volt, mint az én legsúlyosabb neheztelésem. Corrie
ten Boom (1892-1983) holland órásmester nő volt, aki családjával együtt a
második világháború alatt keresztyén kötelességének érezte, hogy zsidókat
bújtasson. Tevékenységükre fény derült, és a németek családjával együtt a
ravensbrückeni koncentrációs táborba deportálták (élményeiről film is készült: The
Hiding Place, 1975). A
háború után szertejárt Németországban, és mindenütt a megbocsájtásról
prédikált. 1947-ben Münchenben egy előadás során azonban valami olyasmi
történt, amire ő maga sem számított.
»A bűnbocsánatról volt szó. Ebben a szétbombázott országban
az embereknek erre volt a legnagyobb szükségük. Sok képet használtam ennek
szemléltetésére, egyebek közt a próféta e szavait is: „Isten a tenger mélyére
veti a bűneinket." Ha beismerjük bűneinket – mondtam –, akkor Isten azokat
a tenger mélyére veti. Mégpedig végérvényesen. S ha nincs is benne a Bibliában,
hiszem, hogy Isten kiírja: Halászni tilos!
Senki sem nevetett a teremben. A komoly arcokra pillantva
arra gondoltam, vajon értették-e a kis tréfa jelentését? (…) A prédikáció után
senki sem tett fel kérdéseket. Csöndben felálltak, beburkolóztak a kabátba,
kendőbe, s elhagyták a helyiséget.
Ekkor láttam meg a férfit, amint a többiekkel ellentétes
irányban felém közeledett. A kopasz fejű, kövér ember szürke kabátban volt, és
gyűrött filckalapot tartott nyugtalan kezében. Láttam a kabátot és a barna
kalapot – de a következő pillanatban már kék egyenruhában és halálfejes
sapkában láttam ugyanezt az embert. Én meg ismét ott álltam abban a nagy
helyiségben, bántóan fényes fényben, középen nagy halom ruha és cipő. A
szégyen, hogy meztelenül kellett elmennem ezelőtt az ember előtt, még mindig
megkínzott. És ebben a pillanatban magam előtt láttam a testvéremet is, aki
belehalt az ottani kínzásokba. Ez Ravensbrückben történt. S az az ember, aki
most felém közeledett, őr volt ott. Az egyik legborzalmasabb őrünk. Odaért
hozzám, megállt előttem.
– Kisasszony, ez nagyon jó bizonyságtétel volt – mondta, és
nyújtotta a kezét. – Milyen jó, hogy az ön mondása szerint minden bűnünk a
tenger fenekén van!
És most én, aki olyan meggyőzően beszéltem az imént a
megbocsátásról, a jegyzeteimet kezdtem rendezgetni, hogy ne kelljen kezet
fognom vele. Ő nem emlékezett rám, persze hogy nem. Hogy is emlékezhetett volna
egy fogoly nőre, sok ezer közül. Én azonban emlékeztem rá. És a korbácsára is,
ami az övébe volt dugva. Akkori kínzóm, rabtartóm előtt álltam. Megfagyott
bennem a vér.
Ő folytatta:
– Ön említette Ravensbrücköt. Én őr voltam ott.
Úgy látszik, tényleg nem ismert fel.
– De ennek vége – folytatta. – Keresztény lettem. Jézus Krisztus
megszabadított. S tudom, hogy Isten minden ott elkövetett rémtettemet
megbocsátotta. De ezt most szeretném az ön szájából is hallani, kisasszony.
Ismét felém nyújtotta a kezét, és komoly hangon kérdezte:
– Meg tudna nekem bocsátani?
Itt álltam most én, akinek bűnei újból és újból
megbocsáttattak, aki Isten bűnbocsánatából éltem, és nem tudtam ugyanezt
megtenni. A testvérem ott halt meg, jutott eszembe. S ki tudja, hogy ez a férfi
mennyivel járult hozzá az ő lassú, borzalmas halálához. És most ezt ő ki akarja
radírozni belőlem egy egyszerű kéréssel: „Meg tudna ön bocsátani?" Néhány
másodperc telhetett el, amíg előrenyújtott kezével ott állt, de számomra ez
kínos óráknak tűnt, (…). Tudtam, hogy meg kell bocsátanom. (…) Ez éppen olyan
egyszerű volt, mint rettenetes. És most itt álltam a hideg szívemmel. Nagyon
szégyelltem magam. De a megbocsátás nem érzés dolga – gondoltam. A megbocsátás
az akarat tette. És az akarat a szív hőfokának tekintetbe vétele nélkül is
képes cselekedni. „Uram, Jézus, segíts rajtam!" – imádkoztam magamban. Én
most szabaddá teszem a kezemet, hogy megbocsássak! Te add hozzá a szükséges
érzést is! Elengedtem a jegyzeteimet, s gépiesen, mint egy darab fát tettem
kezemet a férfi kinyújtott kezébe. S amikor ezt tettem, különös dolog történt.
Gyógyító melegség hatotta át az egész szívemet, egész lényemet. Sírni kezdtem.
– Megbocsátok, testvér – mondtam –, teljes szívemből!
Hosszan tartottuk egymás kezét. Egykori őr és az egykori
fogoly. Isten szeretetét soha nem éltem át ilyen intenzíven, mint abban a
pillanatban.«
